Az egyház jövője, a jövő egyháza
Személyes beszámoló egy pályakezdő lelkésztanonc tollából
A teológiai tanulmányaim elején vettem először részt az ún. ökumenikus lelkészi és munkatársi konferencián, az idein (Révfülöp, június 22-26.) már mint frissen végzett lelkésztanonc. Egészen egyedülálló lehetőség ez az ökumenikus teológiai műhely, igazán különleges megélni, ahogy több (idén pontosan 9) felekezetből közel hatvanan, testvérként tudunk együtt lenni és közösen gondolkodni az egyházról (körülbelül 40 éve létezik ez a konferencia!). Pályakezdő fiatalként saját felekezeten belül is izgalmas a több évtizede szolgálatban lévők vagy már nyugdíjas lelkészek tapasztalatait, meglátásait hallgatni, de ebben a közösségben ez még gazdagabb, hiszen ökumenikus kitekintést kaphatunk.
Bár mindig megragadó és fontos témája van a konferenciának, egy ilyen körben beszélgetni a mostaniról: az egyház jövöjéről, megújulásáról, a reménységről - miszerint „… a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt 16,18) - különösen áldott és sajnos nem gyakori tapasztalat.
A testvérek meg is ragadták a lehetőséget, reggeltől késő estig, akárhová nézett az ember, beszélgető kisebb-nagyobb csoportokat látott. De a közösségnek nagyon sok formáját élhettük meg: imaközösség, bibliatanulmány, előadások, szabad és szervezett kiscsoportos beszélgetések, igehirdetés…
Magammal viszem többek között azt az üzenetet, hogy a Krisztusra - mint alapra - felépülő gyülekezet (tartó)oszlopai emberek, akik hűségesek az Úrhoz és a gyülekezethez, akik a legnehezebb helyzetekben is kitartanak, akik mások fájdalmát magukra vállaló imaharcosok, akik az otthonukat megnyitó, vendégszerető emberek.
Magammal viszem a szembesítő kérdéseket is, mint például:
- Ki vagy te, hogy megadod az Isten munkaköri leírását?
- A kérdés nem az, hogy hogy marad meg az egyház, hanem hogy miből akar megmaradni? (Önbiztosító konstrukció, önerő és önjelöltség vagy az Isten elhívása?)
- Hol lett nálunk projektből identitás?
- Hol tettük Istent “kezelhetővé”?
- Hol vált a seb imádság helyett önigazolássá? (Hol vált adott seb identitássá (az önazonosság forrásává), ahelyett, hogy Isten elé vitt közbenjárás lenne? Hol vezetett önbezáráshoz irgalom helyett?)
- Istennel, az ő elhívására, indítására cselekszünk vagy Isten neve alatt, de helyette?
- A norma vezet vagy Isten? (Struktúrákból vagy a Léleknek való engedelmességből élek, szolgálok?)
- Fontos annyira az evangélium nekem, hogy át akarom adni másoknak?
- Tényleg nincs időm, vagy csak mással vagyok elfoglalva? (Tudok ellenállni a meghajszoltságnak, az időrabló(k)nak?)
De legfőképpen magammal viszem annak az élményét, hogy egy Egyháznak vagyunk a részesei és ebben a közös Küldetésben, családban hihetetlen nagy gazdagságot jelent az ökumenikus kapcsolódás. Nem a nevek a lényegesek, pusztán egy pillanatot szeretnék kiemelni, ami elöntött hálával: ott ülök az egyik előadáson metodista pályakezdő lelkészként, balra mellettem Szeverényi János evangélikus, jobbra mellettem Dani Eszter református lelkészek, mindketten egy hihetetlenül gazdag és hűséges missziói élettel, szolgálattal a “tarsolyukban” és én fiatal kiskrumpli (és bárki, aki eljön erre a konferenciára) ilyen emberektől tanulhatok.
De kincsként viszem magammal azt is, amikor egy az ő ifjúságukból származó éneket énekeltünk a nagy csapattal: én nem ismertem, de volt abban a történésben valami nagyon gyönyörű, valami szent, ahogy fiatalként tanulhattam valami számukra meghatározót abból az időből, amikor ők voltak fiatalok. Talán valami ilyen gazdagító összekapcsolódásról beszél Malakiás is (3,24).