A főszerkesztő jegyzete 2024/02

A való és a kellő feszültsége

a teremtésben még egyáltalán nem, de a bűnbeesés óta fájdalmasan jelentkezik életünkben. Földi világunkban ez a feszültség törvényszerű, mert a teremtett jóságunk – hiányában is – érvényes, bűnös voltunk pedig akkor is hatékony, ha bűnbánattal és bűnbocsánatban élünk. A valóságunk teremtett jóságunk nyomait, valamint a megigazulásunk aktuális állapotát magán viseli. Az életminőségünk így azon múlik, hogy a való és a kellő milyen arányban vannak egymással.

Nem fair a gyarlóságba fordult való világtól a kellő tökéletességét elvárni, de öngyilkosság a „mindig van lejjebb” valóságába súrlódás mentesen nem csak belenyugodni, hanem bele is rendezkedni.

Emberből vagyunk, amit leginkább akkor mondunk, amikor az elvárás/kellő lécét nagyon határozottan leverjük. Mindazonáltal az emberi minőségünknek – hívő és hitetlen esetében egyaránt – legalább a szándék szintjén emelkedni kellene már csak azért is, hogy a valóságbanlegalább stagnálni tudjon. A „mindig van lejjebb” bölcsen fájdalmas és fájdalmasan bölcs megállapítás a morális és spirituális/teológiai allegória szerint is az ördög, a gonosz felé, vagy legalábbis az ördög, a gonosz világa felé irányít.

Vörösmarty Mihály a Fóti dal című versben így ír:

„Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon
gyáva földön
A göröngy.”

Rudolf Otto vallásfenomenológiailag, Paul Tillich pedig teológiailag beszél a vallásnak arról a funkciójáról, hogy az ember a Transzcendens / a Szent bűvöletébe kerülhet és ezáltal önmagát is meghaladhatja.

Gyakorlatilag ez adja a pozitív dinamikáját a mulandó életünkön belül is a morális és kulturális növekedésnek, más szóval általában a kellő felé való elmozdulásnak. Ezzel szemben van az a nem kizárólagos, de nagyon domináns, statikus, belenyugvó mentalitás a valóságba, az élet egyéni és közösségi területén egyaránt, ami az élet minőségét nem inspirálja, hanem degradálja.
A mögöttünk lévő fél év jeles napjain, azt az üzenetet is vehettük, hogy a Szentháromság Isten a maga dinamikus, megtestesülő, önfeláldozó, halált legyőző, bennünk és közöttünk lakozó szeretetteljes dinamikájával a gyarló valónkból az örök kellőbe emel bennünket. Ennek lehetőségéről, irányultságáról és áldásáról az időben se mondjunk le.

Bóna Zoltán