• fruits.gif
  • meot_slide.jpg
  • meot_slide1.jpg
  • meot_slide2.jpg
  • meot_slide3.jpg
  • meot_slide4.jpg
  • meot_slide6.jpg
  • meot_slide8.jpg

ÁLLAMI/NEMZETI ÜNNEPEINK BIBLIKUS MEGÉLÉSE

FOGALMI TISZTÁZÁS

 

Ünnep

Az ünnep jeles nap, amelyet az adott közösség jellel lát el, s ezzel jelzi a maga és közösségen kívül élők számára, hogy az adott időszak kiemelkedik a hétköznapok sorából. A magyar ünnep szavunk is ezt a felfogást tükrözi: id + nap, tehát szent nap, mai kifejezéssel élve: elkülönített idő. Eszerint az ünneplő közösség arról is tanúságot tesz, hogy nem rabja önmagának, saját tevékenységének, munkájának, hanem meri azt abbahagyni, s időt szakítani az ünnepre, hiszen „az ünnep ideje az idő ünneplése”. (Eberhard Jüngel) Az emberi aktivitás eme böjtjében pedig lehetőség nyílik az emlékezés tárgyát képező múlt megelevenedésére, a jelen átgondolására és az előretekintésre is.

Különös jelentőséggel bír továbbá, hogy a Teremtő Isten a teremtés végeztével megáldotta és megszentelte a hetedik napot. Ez pedig egyfelől jelzi, hogy ami ebben történt az egész embervilágnak – s nemcsak Izráelnek – szól, s e megáldott napból indulva az ember elkövetkező ideje minőségileg mássá lesz. Másfelől „azzal, hogy Isten megpihen és ünnepet tart, s hogy ebből az ünnepből az embernek is részt enged, az első teremtéstörténet azt dokumentálja, hogy az emberi lét ünnepi meghatározottságú: az ember arra rendeltetett, hogy részt vegyen Isten ünnepében.” (Rudolf Bohren) Jól szemlélteti mindezt az Ószövetség szóhasználata, amely szerint az izráeli ünnepi kalendárium valamennyi ünnepe az Úré volt: az Úr szombatja, az Úr páskája, stb.

E megközelítésből az is következik, hogy a bibliai ünnepek egyfajta reflexiókként is fölfoghatók: az ünnepek Isten áldó, szabadító munkája fölötti öröm kifejeződési formái. A gyermekáldás, a jó termés, a visszakapott egészség, a közösség életében végbevitt szabadítás, stb. nem maradhatnak visszhang nélkül, lásd 5Móz. 26,5–11; Zsolt 30,12–13; stb.

Végül fontos tanulság, hogy a bibliai ünnepek gyakorlatilag kivétel nélkül közösségi ünnepek voltak. Vagy a családi körben, vagy a népközösségben mentek végbe. Márpedig a közösségben megült ünnepnek identitásformáló ereje van. Világossá teszi, hogy az egyén kikhez tartozik a jelenben és a múltban, azaz milyen tradicionális meghatározottsággal bír, s hasonlóképpen segíti a közösséget is abban, hogy időről időre megválaszolja a saját maga eredetére, fennállására és formálódására vonatkozó kérdéseket.

 

Áldás

A Bibliában az áldás szava három egymástól elkülöníthető területen fordul elő: egyrészt Isten áldása, másrészt az emberi eszközökön át megvalósuló áldás, harmadrészt pedig Isten dicsérete. Ezek közül Isten áldó tevékenysége képezi mindennek az alapját, amit jól példáz, hogy a teremtéstől kezdve (1Móz 1,22.28; 2,3) az ősatyákkal kapcsolatos történéseken át – ahol kiemelkedően gyakori az áldás fogalma – egészen a Krisztus-eseményig (Ef 1,3) az áldó Istennel találkozunk. Istennek az élővilág fölött (1Móz 1,22), az emberiség fölött (1Móz 1,28), a nyugalom napja fölött (1Móz 2,3; 2Móz 20,11), az ember javai, munkája fölött (1Móz 39,5; 5Móz 7,13) kimondott áldása teszi áldottá a felsoroltakat, azaz termékenységet, növekedést, életet ad nekik, boldogságban és jó szerencsében részesíti őket. Istennek ez a szüntelen munkássága teszi élhetővé az életet, valamint a vele való kapcsolatot az ember számára, s alapozza meg a közösség békességét, azaz épségét, egész-ségét.

Az emberi eszközökön át megvalósuló áldás tekintetében maga a Szentírás hangsúlyozza, hogy az ember által a kultikus tevékenység során elmondott áldás nem az áldó személy spirituális hatalmának, vagy a kimondott szó hatékonyságának függvénye. Az áldó személy sokkal inkább közvetítőként funkcionál, akin keresztül maga Isten ad áldást (1Móz 48,15 – 16; 4Móz 6,23–27; Zsolt 115,12–15). Az áldásadó tehát mindenkor a Mindenható Isten, amit az ároni áldást követő mondat (4Móz 6,27) nagyon határozottan jelez is.

Megjegyzendő továbbá az Ószövetség poláris fölfogása az emberi áldásközvetítésről. Egyrészt a dolgok szabályozott rendje szerint ez papi kiváltság (3Móz 9,22; 5Móz 10,8), másrészt a legrégebbi hagyományok még csak nem is említik a papi áldást, minden bizonnyal azt jelezve ezzel, hogy az élet és a prosperálás nem feltétlenül a visszatérően ismétlődő kultuszi cselekményeken keresztül adatik, hanem Isten szabad elhatározásából (1Móz 8,22), ehhez pedig nem szükségszerű a papi személyzet.

Az Újszövetségben az áldás dominánsan, mint Isten hatalmának, dicsőségének és szentségének az elismerése és magasztalása jelenik meg, hasonlóképpen az ószövetségi zsoltárköltészethez. Egyértelműen tükrözi ezt az eulogeó ige és származékainak használata: hatvannyolc előfordulásból negyven Isten dicséretére vonatkozik az Újszövetségben. Másrészt magának az áldásnak a fogalma is módosult a Krisztus-eseménnyel összefüggésben, mivel az Ábrahámon keresztül az emberiségnek ígért áldás Jézus Krisztusban érkezett el, s az eklézsia is Benne részesül a mennyei világ minden lelki áldásában (ApCs 3,25–26; Ef 1,3). Bár kultikus összefüggésben áldásról az Újszövetségben nem olvasunk, de hangsúlyos, hogy Jézus asztalközösségei – beleértve a 4000 és az 5000 megvendégelését is – a zsidó pater familias gyakorlatát követve áldással – vagyis hálaadással – kezdődtek, illetve végződtek (Mk 6,41; 8,7; 14,22k.), továbbá hogy megáldotta a gyermekeket (Mk 10,16) és mennybemenetelekor tanítványait is (Lk 24,50).

 

Szentelés

A megszentelés, felszentelés fogalma a Bibliában mindenekelőtt Isten szentségével összefüggésben jelenik meg. A háromszor szent Isten szentsége megközelíthetetlen a teremtmény számára, de maga Isten újra és újra szentnek mutatkozik az ember előtt, tehát kijelenti dicsőségét, sőt szabad elhatározásából önmagával való közösségbe akarja vonni az embert. Az ember teremtményi mivolta és bűnből fakadó szentségtelensége, tisztátalansága miatt azonban csakis az Isten által meghatározott módon járulhat színe elé: megszenteltetésen, megszentelődésen kell keresztül mennie. Az Ószövetségben ennek szférája elsődlegesen a kultusz. Mindennek és mindenkinek a törvényben rögzített szertartásokon (megmosás, megkenés, meghintés, stb.) kell keresztülmennie, mégpedig a Szenttel való kapcsolat arányában, következésképpen a megszentelésnek különböző fokozatai ismertek. Emberek esetében az Úrnak való odaszenteltség főként az Ő szolgálatában ölt testet. Isten népe is így és ezért kapja a szent jelzőt mind az Ó-, mind az Újszövetségben (2Móz 19,5–6; 1Pt 2,5.9). Az utóbbiban – új és hangsúlyos elemként – Jézus Krisztus övéit megszentelő munkája nyomán.

Az Ószövetségben olvasunk még arról, hogy kultikus célokra kivontak bizonyos tárgyakat, eszközöket a hétköznapi használatból, amelyek így szent jelleget nyertek, illetőleg arról a szokásról, hogy az ember állatát, házát vagy földjét in concreto odaszentelhette az Úrnak, vagy pedig értéküket felbecsültetve azok árát adta át a papságnak (Lv 27,14–25).

Megjegyzendő az újszövetségi eulogeó, ige(lásd fönt!), ami „dologi tárggyal a megszentelés jelentését hordozza” (Varga Zsigmond J.). Tudniillik,  amire áldást kérünk, vagy ad Isten, az megszenteltté, szentté – az ő tulajdonává –  válik (Lk 9,16; 1Kor 10,16).

A római katolicizmusban valaminek a megszentelése, megáldása azonos a közbenjáró imádsággal, amelyet a dolog használójáért mondanak. Tehát egy dolog használatba vételekor a dolog használójára kérnek áldást. A különféle dokumentumok sietnek ugyanakkor azt is hangsúlyozni, hogy ez az imádság magát a dolgot egyáltalán nem ruházza föl mágikus erőkkel.

 

Joomla templates by a4joomla