• fruits.gif
  • meot_slide.jpg
  • meot_slide1.jpg
  • meot_slide2.jpg
  • meot_slide3.jpg
  • meot_slide4.jpg
  • meot_slide6.jpg
  • meot_slide8.jpg

ÁLLAMI/NEMZETI ÜNNEPEINK BIBLIKUS MEGÉLÉSE

FOGALMI TISZTÁZÁS

 

Ünnep

Az ünnep jeles nap, amelyet az adott közösség jellel lát el, s ezzel jelzi a maga és közösségen kívül élők számára, hogy az adott időszak kiemelkedik a hétköznapok sorából. A magyar ünnep szavunk is ezt a felfogást tükrözi: id + nap, tehát szent nap, mai kifejezéssel élve: elkülönített idő. Eszerint az ünneplő közösség arról is tanúságot tesz, hogy nem rabja önmagának, saját tevékenységének, munkájának, hanem meri azt abbahagyni, s időt szakítani az ünnepre, hiszen „az ünnep ideje az idő ünneplése”. (Eberhard Jüngel) Az emberi aktivitás eme böjtjében pedig lehetőség nyílik az emlékezés tárgyát képező múlt megelevenedésére, a jelen átgondolására és az előretekintésre is.

Különös jelentőséggel bír továbbá, hogy a Teremtő Isten a teremtés végeztével megáldotta és megszentelte a hetedik napot. Ez pedig egyfelől jelzi, hogy ami ebben történt az egész embervilágnak – s nemcsak Izráelnek – szól, s e megáldott napból indulva az ember elkövetkező ideje minőségileg mássá lesz. Másfelől „azzal, hogy Isten megpihen és ünnepet tart, s hogy ebből az ünnepből az embernek is részt enged, az első teremtéstörténet azt dokumentálja, hogy az emberi lét ünnepi meghatározottságú: az ember arra rendeltetett, hogy részt vegyen Isten ünnepében.” (Rudolf Bohren) Jól szemlélteti mindezt az Ószövetség szóhasználata, amely szerint az izráeli ünnepi kalendárium valamennyi ünnepe az Úré volt: az Úr szombatja, az Úr páskája, stb.

E megközelítésből az is következik, hogy a bibliai ünnepek egyfajta reflexiókként is fölfoghatók: az ünnepek Isten áldó, szabadító munkája fölötti öröm kifejeződési formái. A gyermekáldás, a jó termés, a visszakapott egészség, a közösség életében végbevitt szabadítás, stb. nem maradhatnak visszhang nélkül, lásd 5Móz. 26,5–11; Zsolt 30,12–13; stb.

Végül fontos tanulság, hogy a bibliai ünnepek gyakorlatilag kivétel nélkül közösségi ünnepek voltak. Vagy a családi körben, vagy a népközösségben mentek végbe. Márpedig a közösségben megült ünnepnek identitásformáló ereje van. Világossá teszi, hogy az egyén kikhez tartozik a jelenben és a múltban, azaz milyen tradicionális meghatározottsággal bír, s hasonlóképpen segíti a közösséget is abban, hogy időről időre megválaszolja a saját maga eredetére, fennállására és formálódására vonatkozó kérdéseket.

 

Áldás

A Bibliában az áldás szava három egymástól elkülöníthető területen fordul elő: egyrészt Isten áldása, másrészt az emberi eszközökön át megvalósuló áldás, harmadrészt pedig Isten dicsérete. Ezek közül Isten áldó tevékenysége képezi mindennek az alapját, amit jól példáz, hogy a teremtéstől kezdve (1Móz 1,22.28; 2,3) az ősatyákkal kapcsolatos történéseken át – ahol kiemelkedően gyakori az áldás fogalma – egészen a Krisztus-eseményig (Ef 1,3) az áldó Istennel találkozunk. Istennek az élővilág fölött (1Móz 1,22), az emberiség fölött (1Móz 1,28), a nyugalom napja fölött (1Móz 2,3; 2Móz 20,11), az ember javai, munkája fölött (1Móz 39,5; 5Móz 7,13) kimondott áldása teszi áldottá a felsoroltakat, azaz termékenységet, növekedést, életet ad nekik, boldogságban és jó szerencsében részesíti őket. Istennek ez a szüntelen munkássága teszi élhetővé az életet, valamint a vele való kapcsolatot az ember számára, s alapozza meg a közösség békességét, azaz épségét, egész-ségét.

Az emberi eszközökön át megvalósuló áldás tekintetében maga a Szentírás hangsúlyozza, hogy az ember által a kultikus tevékenység során elmondott áldás nem az áldó személy spirituális hatalmának, vagy a kimondott szó hatékonyságának függvénye. Az áldó személy sokkal inkább közvetítőként funkcionál, akin keresztül maga Isten ad áldást (1Móz 48,15 – 16; 4Móz 6,23–27; Zsolt 115,12–15). Az áldásadó tehát mindenkor a Mindenható Isten, amit az ároni áldást követő mondat (4Móz 6,27) nagyon határozottan jelez is.

Megjegyzendő továbbá az Ószövetség poláris fölfogása az emberi áldásközvetítésről. Egyrészt a dolgok szabályozott rendje szerint ez papi kiváltság (3Móz 9,22; 5Móz 10,8), másrészt a legrégebbi hagyományok még csak nem is említik a papi áldást, minden bizonnyal azt jelezve ezzel, hogy az élet és a prosperálás nem feltétlenül a visszatérően ismétlődő kultuszi cselekményeken keresztül adatik, hanem Isten szabad elhatározásából (1Móz 8,22), ehhez pedig nem szükségszerű a papi személyzet.

Az Újszövetségben az áldás dominánsan, mint Isten hatalmának, dicsőségének és szentségének az elismerése és magasztalása jelenik meg, hasonlóképpen az ószövetségi zsoltárköltészethez. Egyértelműen tükrözi ezt az eulogeó ige és származékainak használata: hatvannyolc előfordulásból negyven Isten dicséretére vonatkozik az Újszövetségben. Másrészt magának az áldásnak a fogalma is módosult a Krisztus-eseménnyel összefüggésben, mivel az Ábrahámon keresztül az emberiségnek ígért áldás Jézus Krisztusban érkezett el, s az eklézsia is Benne részesül a mennyei világ minden lelki áldásában (ApCs 3,25–26; Ef 1,3). Bár kultikus összefüggésben áldásról az Újszövetségben nem olvasunk, de hangsúlyos, hogy Jézus asztalközösségei – beleértve a 4000 és az 5000 megvendégelését is – a zsidó pater familias gyakorlatát követve áldással – vagyis hálaadással – kezdődtek, illetve végződtek (Mk 6,41; 8,7; 14,22k.), továbbá hogy megáldotta a gyermekeket (Mk 10,16) és mennybemenetelekor tanítványait is (Lk 24,50).

 

Szentelés

A megszentelés, felszentelés fogalma a Bibliában mindenekelőtt Isten szentségével összefüggésben jelenik meg. A háromszor szent Isten szentsége megközelíthetetlen a teremtmény számára, de maga Isten újra és újra szentnek mutatkozik az ember előtt, tehát kijelenti dicsőségét, sőt szabad elhatározásából önmagával való közösségbe akarja vonni az embert. Az ember teremtményi mivolta és bűnből fakadó szentségtelensége, tisztátalansága miatt azonban csakis az Isten által meghatározott módon járulhat színe elé: megszenteltetésen, megszentelődésen kell keresztül mennie. Az Ószövetségben ennek szférája elsődlegesen a kultusz. Mindennek és mindenkinek a törvényben rögzített szertartásokon (megmosás, megkenés, meghintés, stb.) kell keresztülmennie, mégpedig a Szenttel való kapcsolat arányában, következésképpen a megszentelésnek különböző fokozatai ismertek. Emberek esetében az Úrnak való odaszenteltség főként az Ő szolgálatában ölt testet. Isten népe is így és ezért kapja a szent jelzőt mind az Ó-, mind az Újszövetségben (2Móz 19,5–6; 1Pt 2,5.9). Az utóbbiban – új és hangsúlyos elemként – Jézus Krisztus övéit megszentelő munkája nyomán.

Az Ószövetségben olvasunk még arról, hogy kultikus célokra kivontak bizonyos tárgyakat, eszközöket a hétköznapi használatból, amelyek így szent jelleget nyertek, illetőleg arról a szokásról, hogy az ember állatát, házát vagy földjét in concreto odaszentelhette az Úrnak, vagy pedig értéküket felbecsültetve azok árát adta át a papságnak (Lv 27,14–25).

Megjegyzendő az újszövetségi eulogeó, ige(lásd fönt!), ami „dologi tárggyal a megszentelés jelentését hordozza” (Varga Zsigmond J.). Tudniillik,  amire áldást kérünk, vagy ad Isten, az megszenteltté, szentté – az ő tulajdonává –  válik (Lk 9,16; 1Kor 10,16).

A római katolicizmusban valaminek a megszentelése, megáldása azonos a közbenjáró imádsággal, amelyet a dolog használójáért mondanak. Tehát egy dolog használatba vételekor a dolog használójára kérnek áldást. A különféle dokumentumok sietnek ugyanakkor azt is hangsúlyozni, hogy ez az imádság magát a dolgot egyáltalán nem ruházza föl mágikus erőkkel.

 

ÁLLAMI –  NEMZETI ÜNNEPEINK ÉS A HITÜNK

 

Az elmúlt esztendőkben szinte minden lelkipásztor kapott olyan megkeresést, amely állami ünnepeken egyházi közreműködésre kért fel. Ez lehet például a kenyér megszentelése, vagy valamilyen tárgy felszentelése. Ilyenkor a katolikus testvéreink nincsenek zavarban, sőt teljesen helyükön érzik magukat, kész imádságaik vannak, és a szentelt víz természetesen betölti szerepét. Gyakran a megemlékezésekhez is szertartásuk kész imádságával érkeznek.

Mit mondjunk mi a Bibliára figyelve?

Ünnepeket a Biblia gyakran említ, különösen az Ószövetség, de azok részben az Újszövetségben is folytatódnak, vagy újakkal egészülnek ki. Ezek az ünnepek bár az egész nép ünnepei lehetnek, tartalmukban mégis másak, üdvtörténeti tartalmúak. Még akkor is, ha valahol valami természeti kultuszban kereshető eredetük. A megünneplésre az teszi alkalmassá ezeket, hogy üdvtörténeti események kapcsolódnak hozzájuk. Így a mi nemzeti ünnepeink nem állíthatók velük párhuzamba. Nemzeti ünnepeinknek nincsen üdvtörténeti vonatkozása, még ha esetleg a keresztyénség felvételéhez kapcsolódik is az egyik. Többségükben nemzetünk megmaradásáért vívott harcainkra, győzelmeinkre vagy veszteségeinkre emlékeznek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy keresztyén voltunk alapján ne vehetnénk részt tevőlegesen nemzeti ünnepeinken.

Mik indítanak erre bennünket a Szentírásra tekintve?

Pál apostolt, aki a pogányok apostolaként ismeretes, népe iránti szeretete arra indította, hogy elsőként mindig népe közösségét, a zsinagógát keresse fel. Ettől akkor sem tért el, ha ismételten azt kellett tapasztalnia, hogy népe elutasítja, sőt gyakran tettlegesen bántalmazza. Soha nem jutott el odáig, hogy népétől elfordult volna, tőlük elzárkózott volna. Rómába ezt írja: „azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett” (Róma 9,3). Pedig azt is vallja: nékem az élet Krisztus, és a Krisztus evangéliumával szólít meg mindenkit. Népünk, kultúránk, nyelvünk iránti szeretet minket is annyira összeköt nemzetünkkel és annak sorsfordító eseményeivel, hogy azok megünneplésétől nem tarthatjuk magunkat távol, azoktól nem határolódhatunk el keresztyén mivoltunkban sem. Pál apostol példája arra is megtanít, hogy nem hallgathatjuk el a nemzeti ünnepeken sem, hogy Krisztus követőiként, Krisztus jó illatjaként veszünk azokon részt. Megszólalásunk nem maradhat puszta történelmi megemlékezés, a Krisztus szabadításának hirdetése ott is feladatunk minden esetben.

Pál apostol példájánál maradva az is indíték lehet a nemzeti ünnepen való megszólalásra, vagy akár nemzeti ünnepek megünneplésére, hogy az apostol Athénban az Areopágoszon, sőt más városokban is, a Krisztusról tett bizonyságot olyan sokaság előtt, akik éppen nem azért gyűltek ott össze, hogy ünnepet tartsanak, vagy Isten üdvözítő tetteire emlékezzenek. Az alkalom profán jellege nem indok a távolmaradásra. Azt azonban mégis mérlegelni kell, hogy alkalmas-e minden ünnepi rendezvény arra, hogy ott a Krisztus evangéliumával megszólaljunk. 

Ünnepeink többségükben az emlékezés szándékával szerveződnek. Emlékezünk egy történelmi eseményre, népünk történetének dicső vagy szomorú napjára. Az emlékezésnek nemcsak annyi a célja, hogy valamit felelevenítsünk a múltból, hogy a múlt dolgait ne engedjük feledésbe merülni, esetleg téves magyarázatoktól, szándékos elferdítésektől igyekezzünk megtisztítani, hanem az emlékezésben az is kifejezésre jut, hogy az a felidézett múlt a mienk. Mi annak vagyunk annak az örökösei. Mi az emlékezetbe idézett személyekkel, eseményekkel valamilyen szinten összetartozunk. Megéljük azt az egységet a nemzedékekkel, amelyet nemcsak a történetírás rögzít és mutat fel, hanem amit génjeinkben is hordozunk, és életünknek is meghatározója. Az ünnepi megemlékezések ezt kell, hogy tudatosítsák bennünk. Ezen túl az ünnep feladata a megemlékezéssel az is, hogy tovább vigyen örökséget, közvetítse a felnövekvő, eljövendő nemzedék felé a múltunknak akár feledésbe merülő, akár máig is ható eseményeit, amelyek tudtunkon kívül is meghatározzák életünket. Az ünnepi megemlékezések nélkül elmagánosodik, talajtalanná válik az ember. Ez tanulságként áll előttünk az ószövetségi ünnepek elrendelésében és megtartásában is. Isten ezeken keresztül kívánta megőrizni népe egységét és azt a folyamatosságot, amellyel célját, elhatározását előbbre viszi népe történetében az ígéretek és beteljesedések összefüggésében.

A történelmi emlékezések a szabadság kivívása és megőrzése eseményeit idézik fel. Szabadság nélkül ugyanis nem teljes az élet sem az egyén, sem a nép esetében. A Biblia inkább szabadításról beszél, amiben hangsúlyossá vélik, hogy nem emberi teljesítményről van szó csupán, hanem Isten segítségéről, Isten ajándékáról. Az ünneplés bizonyos átértékeléséhez is vezet ez. Nem az emberi nagyság, kiválóság dicséretében merül ki a megemlékezés, hanem Isten hatalmának, gondoskodásának és jóságának a kimondása áll a középpontban. Ő az, aki adja, vagy nem adja az óhajtott szabadságot, és felhasznál ebben emberi szándékot és törekvést. Nem kell, hogy elhalványuljon, vagy eltörpüljön az emberi teljesítmény, az emberi odaszánás, de nem marad említetlen az isteni szándék sem. Mózes személyének leértékeléséről, háttérbe szorításáról sincs szó. Nagyon is fontos és nélkülözhetetlen személye és tette az egyiptomi szabadításban, de nem marad kétség afelől sem, hogy az elnyert szabadság mégis az Isten tette és ajándéka népe számára. Talán éppen abban áll népünk ünnepein a keresztyén részvétel, hogy történelmi nagyjaink értékelése mellett, értékeik felmutatása mellett mutassunk rá arra, hogy nem egyedül érték el eredményeiket, nem pusztán nekik köszönhető a siker, vagy nem pusztán rajtuk múlott a veszteség, hanem az események alakulásában ott volt Isten ereje és elhatározása. Az emberi cselekvők gyakran nagyon is tudatában voltak annak, hogy maguktól aligha jutottak volna valamire. Hangot is adtak gyakran annak, hogy Isten vezetése és segítsége juttatta őket a győzelemre. Vagy későbbi értékelésük kötötte személyüket és tettüket bibliai példákhoz.  Így volt Bocskai a magyarok Mózese. A szabadság és szabadítás kapcsolatában megmutatkozik az a sajátos tartalom, amellyel egy nemzeti ünnepnek keresztyén értelme kifejezhető.

Nemzeti, állami, helyi társadalmi, történelmi megemlékezések bibliai alapvetése

 

A Szentírás szerint nem véletlenül élünk éppen ott, ahol élünk, hanem teremtő Istenünk kezéből fogadjuk el, hogy mely nép tagjaiként születtünk meg. Az ApCsel 17,26-ban ezt olvassuk Pál athéni beszéde részeként: „(Isten) az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait”. Nem más népek ellen, hanem a magunk népe – vagy akár kisebb közössége – egy-egy jeles eseményének megbecsüléseként szép és méltó, hogy ünnepségeket tartsunk, akár igeszolgálattal, akár istentiszteleti alkalommal is kiemelve ezeket a napokat a hétköznapok sorából.

Történelmi megemlékezéseink az Isten iránti hálaadás alkalmai, amikor megköszönjük Istennek népünk, közösségünk megtartását, nehéz helyzetből való megszabadítását. Az emlékezés egyben emlékeztetés is: az újabb és újabb nemzedéknek is elmondjuk, hogy Isten hogyan őrizte, szabadította meg közösségünket. Több szentírási példát is fel lehet hozni az emlékező, hálaadó ünnepségre – most három ilyen szakaszt emeljünk ki.

Józsué 4,1-9 szerint a népnek a Jordánon való átkelése alkalmából tizenkét emlékkő felállítását maga az Úr rendelte el. A kövek „jelek”, amelyekről az újabb és újabb nemzedékek majd megkérdezik, hogy „miféle kövek ezek” (6. v.), és erre válaszul fel lehet eleveníteni a Jordán kettéválásának csodáját. A kövek „mindörökké” emlékeztetik a népet (7. v.) – és a könyv megírásakor is még el lehetett mondani e kövekről, hogy „ott is vannak mind a mai napig” (9. v.). E történet szerint Isten kezének munkáját meg lehet és kell látnunk a történelemben; ha pedig Isten jelenlétével számolunk, akkor Neki adunk hálát a történelem egy-egy jeles eseményéért.

Nemzeti megemlékezéseink lelkiségét meghatározó alapigének tekinthetjük Sámuel szavait 1 Sám 7,12-ben: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Sámuel is egy követ állított fel, és ezzel emlékeztette a népet arra, hogy Isten megszabadította őket a filiszteusok támadásától. A kőnek az Úr tettére való emlékezés miatt adták ezt a nevet: Eben-Háézer, ami azt jelenti: „a segítség köve”. Itt ugyan egy háborús eseményhez kapcsolódik az emlékállítás, de a nép a győzelmet nem magának tulajdonította, hanem Istennek köszönte meg. Az emlékezet itt is Istennek az emberi történelemben való megjelenését őrizte meg: az Úr mennydörgő hangja zavart támasztott a filiszteusok között, ezért szenvedtek vereséget. Olyan ünnepeinknél, amelyek egy más néppel való harchoz – akár szabadságharcunkhoz – kötődnek, gondolnunk kell arra is, hogy a másik népet ne tekintsük ellenségnek. A történelemben a megbocsátani tudás emeli fel a szabadulásra emlékező népet – mert csak akkor tudunk felemelkedni, ha nem fognak megismétlődni a háborúk. Sebek gyógyulásához vezethet, ha meg tudjuk hívni más népek képviselőit is ünnepeinkre, és mi is részt veszünk más népek ünnepein. A jeles események méltóságteljes megünneplése a népek békés egymás mellett élését is elő tudja mozdítani.

Több olyan zsoltárunk van, amely Isten nagy tetteiért ad hálát. Vannak olyan bibliai szakaszok, amelyek több helyen is előfordulnak a Szentírásban. Erre példa Dávid hálaadó éneke, melyet feljegyez a Krónikák első könyve (16,8-22) és a 105. Zsoltár is (1-15. v.). A Krónikák könyve szerint Dávid akkor énekelte ezt a zsoltárt, amikor a szövetségládát elhelyezték Jeruzsálemben, tehát egy konkrét történelmi eseményhez kapcsolódóan. Ez az ének bekerült a Zsoltárok könyvébe, és így újra meg újra elénekelte a nép – az istentisztelet részévé vált. Az énekmondás fő oka az volt, hogy emlékezzenek az Úr csodatetteire (Zsolt 105,5). Dávid erre hívja a népet: „Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!” (4. v.) Az Úr hatalmával nem lehet visszaélni, azt nem lehet bosszúra használni – ha az Ő „orcáját” keressük, akkor ünnepeinket, történelmi megemlékezéseinket „Isten színe előtt” tartjuk meg. Hívjuk gyermekeinket, unokáinkat – az eljövendő nemzedékeket – ilyen szent emlékezésekre, hálaadási alkalmakra, melyek egyben a békességes jövendőt is munkálják!

Balla Péter

 

Szentelés – áldás

 

A szentelés személyek, tárgyak a mindennapi, profán állapotból való kiemelésének, Istennek, vagy az isteni gondviselésbe való ajánlásának –  a keleti keresztény értelmezés szerint – a Szentháromság, vagy a Szentlélek kegyelmében való részesítésének a külső jele. A szentelés, illetve az áldás keresztény értelemezése és gyakorlata nagyon szerteágazó. A magyar nyelvben és a közgondolkodásban a két fogalom – szentelés, áldás – gyakran szinonímaként jelentkezik. A nyugati katolikus, de különösen a keleti ortodox vallási gyakorlatban a két dolog jóval egyértelműbben különbözik.

A tárgyak szentelése, áldása tekintetében beszélhetünk a vallási élethez kötődő tárgyakról: liturgikus kellékekről, egyéb szertartási kellékekről, épületekről és minden olyan tárgyról, amelyet az egyház, a vallási közösség  céljainak szolgálatába, használatába állított.

Szentelésben, áldásban részesülhetnek közösségekhez kötődő, a közösséget – országot, települést, egyéb jellegű csoportosulást, társadalmi közösséget, iskolát, intézményt, etc. –   szolgáló épületek, egyéb eszközök, továbbá azok létét, történelmét, az Istenséggel való valamilyen kapcsolatát szimbolizáló tárgyak, például szobrok, zászlók etc. Ezek szentelése, áldásban való részesítése általában ünnepélyes, szertartásos keretek között történik. Szentelésben, áldásban részesülhetnek magánszemélyek személyes tárgyai, a tulajdonukban vagy használatukban lévő dolgok, épületek, termőföldek, közlekedési és munkaeszközök, amelyek elősegíthetik őket abban, hogy magánéletükben és munkavégzésük során is Istennek tetsző módón cselekedhessenek.

Az áldásban, szentelésben részesülő személyek esetében is beszélhetünk hasonló jellegű felosztásról. A papi, lelkészi hivatásra felszentelt személyeken – a katolikus és az ortodox egyházakban ez szentség – kívül minden olyan személy részesülhet felszentelésben, akinek tevékenysége valamilyen módón kötödik az Egyház tevékenységéhez vagy annak céljaihoz. Ezek a személyek közvetlenül részt vehetnek a liturgikus cselekményekben – énekes, olvasó etc. – az egyházi ügyek adminisztrálásában vagy az egyházaknak nevelési, szociális és karitatív küldetésének teljesítésében. A világi közösségekhez, társadalmi csoportokhoz, nem egyházi intézményekhez tartozó személyekkel kapcsolatban figyelni kell – még ha ártani nem is árt – a vallásszabadság elvének tiszteletben tartására. Magánszemélyek esetében a szentelés és az áldás általában az illető személy(ek) kérése alapján történik, és kiterjedhet az emberi élet szinte valamennyi területére – tanulás, munkavégzés, családi élet, magánélet, lakás, betegség, küldetés, megpróbáltatás etc. Magánszemélyek és közösséghez tartozók esetében a megszentelt tárgyak szorosan kapcsolódhatnak a szintén megszentelt személyekhez. A katolikus és az ortodox egyházak gyakorlatához tartozó bizonyos szentségek: bérmálkozás/konfirmáció, házasság, papság,  a protestáns vallási életben általában áldás formájában jelennek meg. 

Ökumenikus szempontból fontosak a társadalmi események – megemlékezések, avatások, megnyitók etc. – során történő áldások és szentelések, amelyek az ünnepélyes jellegű rendezvény szerves részét képezik. A meghívott és megjelent felekezetek képviselői jelenlétükkel és szakrális cselekedetükkel egyházuknak a közügyek iránt érzett felelősségén túl közvetítik az isteni gondviselést, nemcsak az adott eseményre, de az elkövetkezendő időkre vonatkozóan is. Gyakorlati szempontból, ha több felekezet képviselője van jelen az eseményen, az áldások sorrendjét meghatározhatják a helyi, felekezeti hagyományok, „növekvő” sorrendben. Nem-keresztény, például zsidó vallási képviselők áldása esetében javasolt őket elsőként vagy utolsóként  „szerepeltetni”, őket nem a keresztény áldások közé iktatni. Ökumenikus vallási rendezvényeken az áldások sorrendje megállapodáson  alapulhat.

Meglátásom szerint az áldás, mint fogalom, valamennyi keresztény felekezetre vonatkozik. Lényege, hogy elsődlegesen szavakban, illetve kézmozdulatokban kerül kifejezésre. Az elhangzó szavak lehetnek spontán jellegűek, de léteznek rögzített szövegű, hagyományos áldások is, például az étkezésekkel kapcsolatosak. A liturgikus áldások a szertartások keretén belül elhangzó és közvetített áldások. A keleti liturgiában főpap jelenlétekor csak maga a főpap adhat áldást, még akkor is ha nem szolgál és csak a számára fenntartott helyen  tartózkodik. 

A szentelések, amelyek elsősorban tárgyakra vonatkoznak inkább  a katolikus és a ortodox vallásgyakorlat részei, de a szentelt vízzel a szertartás végén ez esetben is megáldják/megszentelik az embereket is. Az imádsághoz – ami az alkalmakhoz kapcsolódóan liturgikus könyvekben rögzített – kapcsolódik egy „közvetítő anyag”, víz:mint éltető és tisztító, vagy olaj: mint fájdalmat, éhséget enyhítő vagy világosságot hozó, amelyet egy szertartás keretén belül korábban szintén megszentelnek. Ez történhet közvetlenül a szertartás előtt is. A szentelés, amint korábban már említettem, az emberi élet minden mozzanatára kiterjedhet, még ha a szertartáskönyvek nem minden alkalomra adják meg az elmondandó imádságot. De például egy gépkocsi megszentelésénél elmondható, a megfelelő szavak behelyettesítésével, a hajók szentelésére rendelt ima. Az előre rögzített ima elmondását követi a tényleges szentelés: „Megszenteltetik ez a … ezzel a szentelt vízzel/olajjal az Atya, a Fiú és Szentlélek nevében, most és mindenkor és mindörökké. Ámen”. A Szentháromság kegyelmének közvetítésén túl hangsúly van az időtállóságon is: „most és mindenkor és mindörökké”. Speciális nyelvi különbség a magyar nyelvben, igei formában a „felszentel”: beavató jelleg és a „megszentel”: kapcsolatba hoz jelleg. Az előbbi inkább a személyekre  az utóbbi inkább a tárgyakra vonatkozik. 

A fentiek szerint a szentelések és áldások felekezeti és ökumenikus közösségben egyaránt azt a fontos vágyunkat, reményünket és hitünket fejezik ki, hogy vallási, közéleti és magánéleti állapotunkban és igyekezetünkben munkálkodjon az Isten gondviselő, kegyelmes szeretete.  

 

Felekezeti színezetű jeles napok kölcsönös tiszteletben tartása

 

A három nagy keresztyén ünnep, amely – bár nem egyforma súllyal, de – egyaránt népszerű a szorosabban vett egyházi társadalmon kívül is és mindhárom színes folklorisztikus, népszokás jellegű adalékokkal teljes, gyakorlatilag egyforma súllyal jelenik meg a különböző keresztyén felekezetekben és az átlag ember, sőt átlag hívő számára sem túl jelentős eltéréseket mutat a megünneplés formáit illetően. Karácsony, Húsvét, Pünkösd mindenkinek Karácsonya, Húsvétja, Pünkösdje. E jeles napok valóban egyetemesek a hívők számára, de közös ünnepei hívőknek és nem hívőknek is. Ez a megállapítás azonban nem mondható ilyen egyszerűséggel sok jeles keresztyén gyökerű ünnepre. 

Időrendben Karácsonytól indulva vizsgáljuk meg ezeket, a bennük rejlő különbségeket és az ígéretes lehetőségeket egyaránt.

1.) Az Óesztendő búcsúztatása és az újesztendő fogadása. Az óévi hálaadás és az újévi könyörgés inkább protestáns gyökerű. Ugyanakkor mindennemű felekezeti ünneplést meghaladóan elvilágiasodott. Az emberek többsége – szemben az említett három nagy keresztyén ünneppel – szilveszter estén vagy újév reggelén nem gondol arra, hogy ennek lehet vallási aspektusa is. Ez ugyanakkor azt is jelentheti, hogy nyitottak olyan ökumenikus rendezvények iránt, amelyek imádságos lélekkel, ugyanakkor a népszokásként kialakult hangulatban adhatja meg ezeknek a napoknak is a „lélek igényét”, tehát integrálhatja a hálaadást és a reményteljes előretekintést. Ennek jegyében kerülhet megrendezésre szilveszteri szeretetvendégség, ifjúsági vagy többgenerációs, amelyben zsoltárolvasás, imádság is helyet kap, s mindezt nem zavarja meg a tisztes jó hangulat, amely szintén lehet a hála kifejezése. Újév délelőttjén vagy délutánján pedig lehet olyan kulturális program, például helyi koncert, zenés istentisztelet, amely szintén ökumenikus rendezésben és összetételben ad jó indulást az esztendőnek a bizalomteljes imádságnak, könyörgésnek is helyt adva. 

2.) Január 06. Vízkereszt, amelyhez szintén népszokások fűződnek, a katolikus és ortodox egyház jeles napja, az evangélikus egyház is megünnepli. A  református és más kisebb protestáns közösségben pedig jó estben a megelőző, vagy követő vasárnapon történik re utalás. A Vízkereszthez kötődően történnek a házszentelések a katolikus egyház rendje szerint. Ennek lényege az, hogy áldást kérnek a házra és a ház népére. Bizonyára erre az áldásra szüksége van és szívesen is fogadja a nem katolikus közösség is. Az is tény, hogy nagyon sok családban együtt élnek katolikusok és protestánsok. Milyen emelkedett és milyen szép ünnep lenne egy, többfelekezetű család életében, ha a „házszentelőn” két lelkész jelene meg. Így a ház minden lakója a maga hagyományának megfelelően könyöröghetne áldásért és remélhetné azt.

3.) Nagyböjt mindenki számára Hamvazószerdával kezdődik, de e napot böjttel és bűnbánattal már szinte senki nem tartja. A reformátusok úrvacsorával ünneplik a Böjt első vasárnapját, de legtöbbször utalást nem tesznek Hamvazószerdára. Nem is beszélve a hamuval írt keresztről a homlokokon. Ilyen homlokkal a katolikus többségű lakóhelyemen és Budapesten sosem találkoztam. Ilyet először Chicagoban láttam a McCormic Teológiai Szeminárium presbiteriánus/református tanárainak és diákjainak a homlokán, majd később egy másik presbiteriánus/református szemináriumban, Atlantában. Milyen szép lenne – természetesen akár hamu nélkül is – ha egy-egy település népe a Böjt kezdetének egy közös ökumenikus bűnbánati istentisztelettel adná világos jelét Hamvazószerdán.

4.) A böjti időszakban – különösen is a második felében – Húsvéthoz közeledve egyre intenzívebbé válik a gyülekezeti élet minden felekezetben. Evangelizációkat, passiójátékokat vagy zenés passiós istentiszteleteket, keresztúti áhítatosságokat tartanak. Ezek sorában, amelyek hol több, hol kevesebb felekezeti partikularitást hordoznak, nyilván találhatnánk olyat, amelyet közösen ünnepelnénk. Ismét amerikai példaként említem Nagypéntek délutánját, amelyen három órán keresztül imádságokkal, bibliaolvasással, énekléssel, csendességgel emlékeznek meg az amerikai keresztyének ökumenikus közösségben Krisztus Urunk megváltó szenvedéséről és haláláról. Az istentiszteleti programon egyébként eleitől a végéig, csak kevesen vesznek részt, de a lelkészek, szolgálattevők beosztják a szolgálatokat ez alatt az idő alatt. Ugyanakkor nagyon sok hívő tér be fél órára, tíz percre, vagy hosszabb időre. Összességében e három óra alatt nagyon sokan, több felekezetből élik át a passiót és így megérintett lélekkel fogadják a Feltámadás evangéliumát Húsvétkor.  

5.) Az ortodox hagyománynak fontos istentisztelete a Húsvét hajnali istentisztelet, amely ételáldásba és szeretetvendégségbe torkollik. Ennek mintájára több gyülekezetben van, főleg ifjúsági aktív részvétellel, Húsvét hajnali istentisztelet, amely szeretetvendégséggel, közös reggelivel zárul. Szép ökumenikus alkalma lehet ez a Feltámadás örömének, lényegének átéléséhez. Bizonyára számos településen szívesen fogadnák ezt az ökumenikus kezdeményezést is.

6.) Pünkösd ünnepének, az egyház születésnapjának az ökumenikus karaktere elvitathatatlan. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy sok településen ökumenikus nyitottsággal tartanak megelőző vigíliákat, vagy Pünkösd hétfői családias, sokszor szabadtéri vagy kirándulós istentiszteleteket és ahhoz rendelt programokat. A megkezdett és a próbát kiállt kezdeményezések bizonyára terjedni fognak országszerte, amely jelenségnek örvendezni lehet, s remélni, hogy a sikeres, áldott példák lelkesítő hatással lesznek országszerte.

7.) Augusztus 20-a hagyományosan az új kenyérnek és egyéb terményeknek, gyümölcsöknek a hálaadási napja. Ezt az ünnepet egy kicsit háttérbe szorítja a katolikus Szent István kultusz és az 1000 éves államiságnak az ünneplése. Talán ennek is az eredménye, hogy a következő vasárnapra, vagy szeptember első vasárnapjainak egyikére tolódott az újkenyéri hálaadás protestáns körökben. A társadalmi mobilitás, a vegyes családok ténye, viszont sokkal inkább arra inspirálhatja a különböző felekezeteket, hogy lehet ünnepelni egy napon. Az sem baj, ha délelőtt a család tagjai felekezetüknek megfelelő istentiszteleten vesznek részt. Ehhez azonban az kell, hogy a protestáns gyülekezetek is tartsanak augusztus 20-án újkenyéri hálaadó ünnepi istentiszteletet. Sok helyen a város hívja kenyéráldásra a lelkészeket. Az a legszebb, ha minden lelkész és a gyülekezet tagjai a maguk istentiszteletéről mennek a kenyéráldásra és nem az, ha az egyik a templomából jön, a másik pedig a szabadnapjából. Az újkenyéri hálát, az ezer éves gondviselésért kifejezendő hálát együtt is meg tudjuk élni és így a családok, települések együtt is tudnak ünnepelni.

8.) A Teremtés Hetének vagy legalább napjának, napjainak megünneplésére az elmúlt években történt kezdeményezés mind katolikus, mind protestáns, mind ortodox egyházi körökben. A teremtésvédelem, a környezetvédelem, a fenntarthatóság, az egészség és mindezek teológiai vonatkozásai egyetemes üzenetet hirdetnek. A nap, a víz, a levegő, az energia, de a különböző szennyeződések is egyetemes erejűek. Jó, ha tudunk ezekre hitünkből reflektálni és még jobb, ha tudjuk ezt minél szélesebb ökumenikus közösségben tenni. 

9.) A XVI. századi Reformáció kirobbantója éppen a szentek és az elhunyt hozzátartozók tiszteletének értelmezése volt. Luther Márton nem véletlenül tűzte ki téziseit éppen Mindenszentek vigíliáján. A híveink számára azonban ennek jelentősége messze eltörpül amellett a tény mellett, hogy múlandóak vagyunk, s hogy október végén, november elején szeretteink sírját intenzíven látogatjuk. Minden felekezet a maga módján szembesül a múlandóság és az örökkévalóság feszültségével. De ebben a feszültségben – megint a családok ökumenicitására való különös tekintettel is – lehetnek olyan alkalmak, amikor az emlékezők és lelkészeik együtt tudnak megállni a mulandóság és örökkévalóság gondolatával az élet Ura előtt.

10.) Így érkeztünk el Adventhez. A Karácsony valamilyen módon mindenkié. S ahogy igaz, hogy Karácsonykor a legspirituálisabb beállítottságú hívő is ajándékot vásárol, az is igaz, hogy a legszekulárisabb, legtechnokratikusabb ember is jobban megszólítható az isteni szeretet szavával, mint bármikor az esztendő folyamán. Minden felekezetnek megvan a maga saját Karácsonya. De az adventi és karácsonyi időszakban biztos, hogy az ökumenikus megjelenésnek is szép alkalmai lehetnek: falu karácsonyfája, közös ifjúsági Betlehemezés, közös gyermek- és ifjúsági karácsonyi ünnepség. Bizonyára kellő hívő józansággal és bátorsággal az adventi, Karácsony-közeli napokban nem csak az elvilágiasodott fények, hanem Isten igéje körül is találkozhatnak azok, akik a gyermek Jézus Krisztusban a világ Megváltóját köszöntik. 

Bizonyára nem lehet és nem is kell minden településen, minden alkalmat megragadni. Az is bizonyos, hogy a fentieken túl is még számos példát, lehetőséget, jeles napot lehetne említeni. De afelől sem lehet kétségünk, hogy ha nem is egyformán értékeljük, értelmezzük vagy ünnepeljük a jeles napokat, a legtöbb ünnep esetében vannak olyan átfedések vagy érintések, amelyeket megragadva bizonyságtevő erővel és a szélesebb társadalmat is megérintő módon fejezhetjük ki krisztusi hitünket.

Joomla templates by a4joomla