• fruits.gif
  • meot_slide0.jpg
  • meot_slide1.jpg
  • meot_slide2.jpg
  • meot_slide3.jpg
  • meot_slide4.jpg
  • meot_slide5.jpg
  • meot_slide6.jpg
  • meot_slide7.jpg
  • meot_slide7b.jpg
  • meot_slide8.jpg
  • meot_slide8b.jpg
  • meot_slide9.jpg

Híradás a dabasi missziói napról


A reformáció hónapjának állandó programpontja a missziói nap. Ebben az évben Dabason rendezte meg az Ökumenikus Tanács Missziói Bizottsága, október 8.-án vasárnap. Délelőtt Dabas, Inárcs. Ócsa és Örkény templomaiban, imaházaiban hirdettek igét a bizottság tagjai. Ebédre az Ökumenikus Tanács látta vendégül a bizottság tagjait és a vendéglátó gyülekezetek lelkipásztorait. Ebéd után a Dabasi református egyház vezetősége szervezett városnézést. Délután öt órai kezdettel közös istentiszteletet tartottak a környék gyülekezetei, melyen Pataky Albert a Pünkösdi Egyház elnöke, a MEÖT alelnöke hirdette az Igét, dr. Fischl Vilmos a MEÖT főtitkára tartott előadást a magyar ökumenéről, és a bizottság tagjai vettek részt a liturgiában. Szeretetvendégség zárta a napot, amely nagyszerű alkalom volt arra, hogy a környék gyülekezetei együtt erősödjenek missziói elkötelezettségükben.

Nemeshegyi Zoltán

MEÖT Missziói Bizottságának elnöke

 

 

BESZÁMOLÓ A MEÖT 2017. ÉVI ÖKUMENIKUS LELKÉSZI ÉS MUNKATÁRSI KONFERENCIÁJÁRÓL

A KONFERENCIA FŐCÍME: „AHOGY ENGEM KÜLDÖTT AZ ATYA, ÉN IS ELKÜLDELEK TITEKET…” JÁNOS 20,21

AZ EGYHÁZ (GYÜLEKEZET), MINT MISSZIÓI KÖZÖSSÉG

 

Révfülöpön, az Ordass Lajos evangélikus oktatási központban megtartott ötnapos konferencián közel ötven fő vett részt különböző felekezetekből. A résztvevők többsége évek óta visszajár ezekre a hitépítő jellegű konferenciákra, kisebb részét az újonnan érkezők alkotják. A program összeállítását készítők minden évben egy központi téma köré szervezik az elhangzó szolgálatokat: reggeli áhítatot, melyhez imaközösség kapcsolódik, délelőtti bibliatanulmányt és előadást, valamint az esti áhítatot. Délután tartják a csoportfoglalkozásokat, melyek vezetését az előre kiválasztott csoportvezetőkre bízzák. Ezeken a beszélgetéseken dolgozzák fel az elhangzott délelőtti igetanulmányt és előadást. A különböző alkalmakon sok ének hangzik el, melyeket az evangélikus énekeskönyvből, 2017-ben pedig a jelenlevők számára kiosztott MEÖT énekeskönyvből énekeltünk. Ez utóbbi énekkönyvecskét a MEÖT főtitkára, Dr. Fischl Vilmos osztotta ki ajándékul a résztvevőknek. A zenei kíséretet Isten mindig megoldja. E mostani alkalommal hegedű és zongorakíséretet kaptunk ajándékba Dr. Dobos Ágoston és J. András személyében. 

A 2017. évi konferencia főelőadója Dr. B. Koshi, a gyülekezeti misszió kiváló szakértője volt, aki Indiából érkezett közénk. Három előadást tartott angol nyelven, melyek tolmácsolását Dani Eszter református lelkipásztor, az MRE Misszió irodájának vezetője vállalta el. 

Dr. B. Koshi első előadásának témája Az egység kérdése az egyházban, a második előadásé A missziói közösség a társadalmi különbségek áthidalásában, a harmadik előadásé  A misszió holisztikus megvalósulása. Mindhárom előadás középpontjában Isten országának felfedezése állt, Jézus Krisztusnak mint megváltónak és királynak a középpontba helyezésével. A Szentírás közösségi szemléletű kultúrában született, előadónk ezt a közösségi szemléletet, mint lencsét hozta el a számunkra, mivel az európai, de általában a nyugati kereszténység az Írások individualista módon történő olvasásához áll közelebb. Találó képet kaptunk a szemüvegkeretbe helyezett két lencsével, melyek az optikus megfelelő kiválasztásával és annak segítségével javíthatják látásunk. E két lencse használatát – a Szentírásnak az egyénre és a közösségre is fókuszáló olvasását -  tanulhattuk ezeken a napokon. Ismerkedhettünk a keleti kultúrában meghatározó szerepet betöltő „szégyen¬¬, tisztesség, dicsőség” fogalmainak összefüggéseivel, valamint a közösségi szemlélettel. A keleten élő keresztények számára fontos Isten országa, Jézus király volta. Évtizedeken át egyoldalúan, mint Megváltót hirdették meg az Indiában munkálkodó misszionáriusok Krisztust, de Krisztus, mint király, háttérbe szorult. 

Isten országát példázatokon keresztül ismerhettük meg, a mustármag, a kovász és más példázatok segítségével. A Biblia nem definíciókba foglalva mondja el, hogy mi az Isten országa, hanem példázatokban, mivel Isten országa túlságosan gazdag ahhoz, hogy definíciók által megragadható, leírható legyen. Az egyház egységének modelljét a Szentháromság Istenben találjuk meg. A Szentháromságot szintén nehéz megmagyarázni, az egyházban élőknek is, azon kívül levőknek pedig alig lehetséges. Mégis hirdetnünk kell a Szentháromság Istent és az Ő országát. Akkor fogják az emberek sejteni, hogy kicsoda a Szentháromság egy Isten, ha az egyházban látják megvalósulni a szeretet által formált egységet. Jézus főpapi imájában (János 17. fejezete) könyörög ezért az egységért, mert ennek megvalósulása segíti a világot, hogy megértsék, hogy az Atya küldte el a Fiút ebbe a világba. Az Atya a Fiút küldte el, de ahogyan őt elküldte, úgy küldi el Jézus is az ő tanítványait: „Ahogy engem küldött az atya, én is elküldelek titeket…” János 20,21. Két dologról feledkezünk meg e küldetéssel kapcsolatban. Az egyik, hogy az Isten országát kell hirdetnünk, a másik az anyagiakra vonatkozik, a szegénység felvállalásával kell tanítvánnyá tegyünk embereket. A tanítvánnyá tétel életközösséget jelentett a Közel-Keleten és keleten egyaránt. A jövőben a pénznek egyre kevesebb szerepe lesz a missziói munkában, Isten a Szentlélekhez fogja vezetni azokat, akik ebben a küldetésben részt vesznek. A vetőmagnak el kell halni a talajban ahhoz, hogy termést hozzon, Krisztus követője, országának hirdetője elveszti életét, meghal önmagának, hogy életét a királyra bízva megtalálja benne.  A kereszténység 80%-a (Operation World számítása) 2020 körül a globális világ dél-keleti felén lesz megtalálható: Latin Amerikában, Ázsiában és Afrikában. A misszió Isten szívéből fakadó cselekvés, ezért együtt kell világítanunk („Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.” Mt 5,14) e világban, és hirdetnünk Isten országát, Jézus megváltását és királyságát, aki halálával és feltámadásával legyőzte a gonosz hatalmát. Királyi papság vagyunk (1Pt 2,9) és küldetésünk, hogy Krisztus megváltására és uralmára épülve (Ő a sarokkő, némelyeknek a botránkozás köve, másoknak zárókő; 1Pt 2,4-9), mint lelki ház, egymásra épülve hirdessük az Atya dicsőségét és a Szentháromság Isten egységét e teremtett világban. Krisztus új teremtéseként, megújult istenképűséggel ez lehetséges.

Többek kérésére előadónk, Dr. B. Koshi, külön foglalkozott azzal kérdéssel, hogy mit jelent szolgálni a „szégyen – tisztesség” kultúrájában élők közt. 

Dr. Garádi Péter, az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület elnöke „a gyülekezet a világban” címmel tartott előadást. 

Dr. Horváth Levente, református lelkipásztor, a Bonus Pastor Alapítvány elnöke, négy estén át hirdette az igét. Az első igehirdetés textusa a Lk 14,7-24. volt, a másodiké részben ugyanaz az igeszakasz: Lk 14,15-24., a harmadik és negyedik napi igehirdetések a Lk 10, 38-42. rész alapján hangzottak el Mária és Márta történetéről, de új megvilágításban és újszerű alkalmazással. Az igék Kecskeméthy István fordításában szólaltak meg. 

Négy igetanulmány volt, melyeket más és más előadó tartott meg a következő sorrendben: Dr. Hafenscher Károly, evangélikus lelkipásztor, az Oktató Központ igazgatója, aki egyben a Reformáció Emlékbizottság munkájáért felelős miniszteri biztos, Nemeshegyi Dávid, rákoshegyi baptista lelkipásztor két alkalommal tartott igetanulmányt, a záró igetanulmányt pedig Rozgonyi Botond, a PTF tanszékvezető tanára tartotta.

 

Csoportvezetők: Nemeshegyi Zoltán, Szeverényi János, Gyurkó József, Pintér Imre, és Prókai Árpád lelkipásztorok.  

Isten áldása legyen az elhangzottakon, Szentlelke munkálja, hogy a konferencia résztvevőinek életében folytatódjon megkezdett munkája, hogy a Szentháromság Isten dicsősége nyilvánvalóvá váljon általunk abban a környezetben, amelyben élünk és szolgálunk. 

 

Vajs Tibor református lelkipásztor

 

Horváth Levente letölthető hanganyag (mp3)

Nemeshegyi Dávid letölthető hanganyag (mp3)

Dr. Hafenscher Károly letölthető hanganyag (mp3)

 

ÖKUMENIKUS LELKÉSZI /MUNKATÁRSI MISSZIÓI KONFERENCIA RÉVFÜLÖPÖN


Kedves Testvérek!


Szeretettel hívunk Benneteket ez évi lelkészi (és munkatársi) missziói konferenciánkra, amelyet

Révfülöpön az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban

(8253 Révfülöp, Füredi út 1.) tartunk 

június 19 - 23. között.

 

Tehát úgy, mint hagyományosan, június utolsó hetében tartjuk ez évi missziói-lelkészi konferenciánkat Révfülöpön 19-én délután várjuk az érkezőket – amelyre természetesen munkatársaitokat is szívesen látjuk és várjuk. Közös programunk hétfőn vacsorával kezdődik, és pénteken ebéddel fejeződik be.


Konferenciánk témája: Az egyház /gyülekezet/, mint missziói közösség

„Ahogy engem küldött az Atya, én is elküldelek titeket…” János 20, 21.

A téma szövege nem igényel különösebb magyarázatot. Hisszük, hogy az evangélium minden időkben érvényes üzenetet hordoz az egész társadalom számára általában, de különösen is az elszigetelt vagy megfáradt gyülekezetek számára. Ezekkel a jelenségekkel szemben egyedül Krisztus erejével vehetjük fel a versenyt.

Konferenciánk erőssége továbbra is hármas: evangelizáció, lelkigondozás, szakmai támogatás.

Fokozottan kívánunk figyelni az erkölcsi, szellemi válságra adandó egyetlen válaszunk sokféle kifejezésmódjára.

Örömmel adjuk hírül, hogy reménységünk szerint az esti istentiszteleteken az Ökumenikus Tanács tagegyházainak lelkészei bizonyságtételeiből épülhetünk.

Szolgálatunk, felelősségünk és elkötelezettségünk közös, mert az egy Úrtól kaptuk. Ebben a lelki egységben szeretnénk együtt lenni Révfülöpön, a testvéri közösség ápolásában, az Igére figyelésben és az imádságban.


Kérjük, hogy imádsággal készüljetek konferenciánkra és azzal a készséggel, hogy a Szentlélek segítségével újat is tanuljunk egymástól.

 

Ócsa, 2017. február 8.

A szervezők nevében 

Nemeshegyi Zoltán a MEÖT Missziói Bizottságának elnöke sk.

 

A tájékoztató levél és a jelentkezési lap ide kattintva tölthető le!

 

P R O G R A M

ÖKUMENIKUS LELKÉSZI/MUNKATÁRSI KONFERENCIA
RÉVFÜLÖP, ORDASS LAJOS OKTATÁSI KÖZPONT, 2017. jún. 19 – jún. 23.

„Ahogy engem küldött az Atya, én is elküldelek titeket…” János 20, 21.


Az egyház /gyülekezet/, mint missziói közösség 

Hétfő

16. 00-tól érkezés, szoba elfoglalása
18. 00 Vacsora
19. 00 Igehirdetés – Dr. Horváth Levente, református lelkipásztor, az erdélyi pszichoterápiás szenvedélybeteg-gondozás megteremtője


Kedd

8. 00 Imaközösség - Szeverényi János lelkipásztor, a MEE országos missziói lelkésze
8. 30 Reggeli
9. 15 Igetanulmány – Nemeshegyi Dávid, rákoshegyi baptista lelkipásztor
10. 00 Szünet
10. 30 Előadás: Az egység kérdés az egyházban – Dr. Bijoy Koshi, az Interserve Nemzetközi Igazgatója. Tolmácsol: Dani Eszter, református lelkipásztor, a MRE Missziói Irodájának vezetője
12. 30 Ebéd
16. 00 Csoportfoglalkozások
18. 00 Vacsora
19. 00 Igehirdetés – Dr. Horváth Levente, erdélyi református lelkipásztor


Szerda


8. 00 Imaközösség – Pintér Imre pünkösdi lelkipásztor, az MPE alelnöke
8. 30 Reggeli
9. 15 Igetanulmány – Nemeshegyi Dávid, rákoshegyi baptista lelkipásztor
10. 00 Szünet
10. 30 Előadás: A missziói közösség a társadalmi különbségek áthidalásában – Dr. Bijoy Koshi
12. 30 Ebéd
16. 00 Csoportfoglalkozások
18. 00 Vacsora
19. 00 Igehirdetés – Dr. Horváth Levente, erdélyi református lelkipásztor


Csütörtök


8. 00 Imaközösség – Gyurkó József metodista lelkipásztor
8. 30 Reggeli
9. 15 Igetanulmány – Dr. Hafenscher Károly evangélikus lelkipásztor
10. 00 Szünet
10. 30 Előadás: A misszió holisztikus megvalósulása – Dr. Bijoy Koshi
12. 30 Ebéd
16. 00 Csoportfoglalkozások
18. 00 Vacsora
19. 00 Igehirdetés – Dr. Horváth Levente, erdélyi református lelkipásztor


Péntek


8. 00 Imaközösség - Nemeshegyi Zoltán baptista lelkipásztor, a BTA docense
8. 30 Reggeli
9. 15 Igetanulmány – Rozgonyi Botond PTF tanszékvezető tanára
10. 00 Előadás: Dr. Garádi Péter, az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület elnöke – A gyülekezet a világban   
11. 15 Úrvacsorai istentisztelet – Dr. Hecker Frigyes metodista lelkipásztor
12. 30 Ebéd – Elutazás


Csoportvezetők:
Szeverényi János, Prókai Árpád, Pintér Imre, Gyurkó József, Nemeshegyi Z.

 

A meghívólevelet itt töltheti le (2017)

A jelentkezési lapot itt töltheti le (2017)

Az Ökumenikus lelkészi konferencia 2017-es programtervezetét itt töltheti le! 

 

 

MEÖT Missziós nap Budaörsön


A budaörsi gyülekezetek hosszú évek óta dolgoznak együtt különböző missziós munkákban. Az együttműködés katolikus protestáns viszonylatban is igaz. A városban szolgáló lelkészek rendszeresen tartanak találkozókat, együtt imádkoznak a városért és egymásért.
A MEÖT Misszió Bizottsága évek óta szervez egy kiválasztott településen missziós napot. Október 9-én a Budaörsön valósult meg, az ez évi missziós nap, amibe Érdről is bekapcsolódott a Református Gyülekezet és a Késői Eső Pünkösdi Gyülekezet.
Délelőtt katolikus, görög katolikus, református, baptista, evangélikus és pünkösdi gyülekezetekben a MEÖT misszió bizottságának a tagjai voltak az igehirdetők. A lelkészi közös ebédet követően délután a Kőszikla Baptista Gyülekezet istentiszteleti helyén kötetlen beszélgetések, programegyeztetések voltak, majd a református gyülekezet látta vendégül a budaörsi gyülekezeteket. Ezen a záró istentiszteleten Gáncs Péter evangélikus püspök hirdette az igét, valamint Dr.Fischl Vilmos MEÖT főtitkár tartott előadást az oikumene-ről. A MEÖT Misszió Bizottságának a tagjai is részt vettek a liturgiában. A nap végén agape vendégség következett, ahol sok örömteli találkozás, beszélgetés tette teljessé a napot. Jó volt a Szentlélek jelenlétében a különböző hátterű keresztyéneknek együtt hallgatni az igét és megosztani a tapasztalatot egymással. Jövőre egy másik településen valósul meg a MEÖT hasonló rendezvénye.

D.I.

 

Ökumenikus lelkész és munkatársképző konferenciát szervezett a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Missziói és Evangelizációs Bizottsága

Révfülöp 2016.06. 20-24-ig

Ebben az esztendőben nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy próbáljam összefoglalni azokat a magvas gondolatokat, melyek ezen a konferencián elhangzottak.
Mielőtt azonban nekilátnék, hadd kezdjem néhány személyes élménnyel, tapasztalattal.

Emlékeim messzire nyúlnak vissza, a balatonszárszói nagy sátor alatti istentiszteletekre, az indiai misszionárius szívet melengető szavaira, énekeire, a nagy létszámú jelenlévőkre gondolok most. Egyik évben még adódott olyan lehetőség is, amikor a lelkészek nem csak házastársukat, hanem gyerekeiket is elhozhatták magukkal. Ez volt aztán a csoda. Megtelt a tábor gyerekzsivajjal, időnként sírással is. Az akkor még velünk lévő két kisebbik lányunk számára is felejthetetlen marad ez a hét.

Most 2016-ot írunk. Jóval szerényebb létszámmal, de megrendezhettük ezt a konferenciát is. Nagy örömömre szolgált, hogy a régi arcok mellett, sok újat, fiatalabbat is láthattam. Ez mindig bíztató jel, abban a tekintetben is, hogy van folytatás, vannak még olyanok, akik szívükön viselik az evangélium terjedésének ügyét, akik megpróbálnak új eszközökkel, új gondolatokkal, kilépve a megszokott keretekből, valamit tenni az Isten országa ügyéért.

Már a konferencia vezérigéje is azt sugallta, sokkal többről lesz itt szó, mintsem a misszió definiálása. „Ahogyan engem küldött az Atya…”
Hogyan is küldte Őt az atya? Egy hatalmas ívet láthattunk magunk előtt, amint a teremtés kezdetekor már elhatározta az Atya, hogy Valaki jönni fog. Aztán a pátriárkák elhívása, a kivonulás, a királyság és próféták kora, mind-mind ezt bizonyította. Valakit oly nagyon várt a zsidó nép, aki az idők teljességében meg is jelent. Mindenki azt hihette volna, hogy ez sokak számára a beteljesülés, az öröm csúcspontja, ám nem így történt. Akit oly nagyon vártak, aki misszióját a maga megüresítésével kezdte el, egy csúfos bitón végezte. Milyen missziója ez hát az Istennek? A kereszt alatt alig maradtak néhányan, a hivatalosak vagy elfutottak, vagy csúfolódtak. Megérte ekkora áldozatot hozni, megérte ennyit szenvedni? Joggal tehetnénk fel a kérdést. Igen, megérte, mert a földbe esett mag kikelt, és sokszoros termést hozott.

A mi missziónkat sem jellemezheti más. Nem az összkomfortból, a márkás autóból kiszállva, az úri negyedben kell megjelennünk. Ha nem értjük meg a földbe esett gabona útját, hiába minden erőlködés.

Miközben végezzük ezt a jézusi missziót, nem lehetünk személyválogatóak. Nem gondolhatunk csupán arra, milyen jó lenne, ha X.Y. megtérne, mekkora pénzt hozhatna az eklézsiának. Nem bánhatunk megkülönböztető módon a gyülekezeti tagjainkkal, nem alázhatunk meg egyeseket csak azért, mert szegényebbek. Jakab nagyon komolyan figyelmeztet bennünket, fontos kérdésre hívja fel a figyelmünket. A szegénység, gazdagság ma is aktuális kérdés, és a misszió kerékbe törése, ha ezen a téren nem vagyunk korrektek.
Látnunk kell, hogy a misszió nem kerülheti ki sem az aktuálpolitikát, sem azokat az égető társadalmi, gazdasági kérdéseket, melyek az adott szolgálati területeinket érintik.
Wesley, a metodizmus atyja, azt a célt tűzte ki követői elé, hogy terjesszenek biblikus szentséget az országban. Legyenek ők maguk is feddhetetlenek, tiszták, és kövessenek el mindent, hogy az emberek is azzá válhassanak. Nem metodistákat toborzott, hanem élő hitű keresztényeket szeretett volna látni maga körül.
Fontos gondolat volt a témával kapcsolatban, hogy nem csak az a misszió, ha mi elmegyünk valahová, hanem az is, ha valaki betér hozzánk, a gyülekezetbe, ott milyen fogadtatásban részesül.
Néhány szót hadd szóljak még saját személyünkről, akik ezt a missziót végezni szeretnénk.
Mózes elhívásával kapcsolatban hangzott el szívet szorító módon, hogy Mózesben is ott volt az a kérdés, mely mindnyájunkban:”kicsoda vagyok én Uram?”
A megszólítás után ez az első gondolatunk. Ki vagyok én, milyen nyomorult, még ki sem tudom fejezni magam, rovott múlttal rendelkezem, hosszú ideje már csak a „birkákkal” társalgok. Hogyan lennék én alkalmas ekkora feladatra? Küldj mást, csak engem hagyj békén!
Ez tehát az emberi reakció, ami nem számol azzal a bíztatással, mely így hangzik:”én veled leszek!”
A teremtő Isten mondja ezt, aki látott már engem a fogantatásom idején, látott sok-sok viszontagság között, óvott és védett, nem engedte, hogy nyomorultul pusztuljak el.
De sokszor nem számolunk ezzel az Istennel, csak magunkra, a körülményeinkre nézünk, és bele sem gondolunk, mekkora megtiszteltetés ennek az Istennek szolgálni.

Befejezésül hadd emlékezzek egy kedves katolikus barátomra, aki kitárta felém, felénk nem csak a szívét, hanem a temploma ajtaját is, amikor nem volt hová mennünk, amikor saját közösségünk kivetett bennünket.
Ő mesélte el, serdülő fiúcska volt, amikor egyik osztályfőnöki órán a tanár feltette nekik a kérdést, ki, hová szeretne menni, milyen pályát képzel el magának. Tudnunk kell, hogy a Rákosi érában hangzott el a kérdés. Ki így, ki úgy válaszolt. Barátunk kicsit félve, de kimondta, hogy ő bizony pap szeretne lenni. Az osztályfőnök megsimogatta a fejét, és ezt mondta:”jól van fiam, tudd, hogy ennél nagyobb úrnak nem szolgálhatsz”
Sosem felejtem el e szavakat, sokszor jutnak eszembe, hogy én sem, mi sem szolgálhatunk ennél nagyobb Úrnak!
Amikor elbizonytalanodunk, amikor nagyobbnak látjuk a nehézségeket, és magunkat oly kicsinek, jusson eszünkbe, hogy ennél nagyobb Úrnak nem szolgálhatunk!

 

Budapest, 2016.16.24.

Szabóné Papp Klára
  metodista lelkész

 

 

Bizonyságtétel Krisztusról Ma

Edinburgh 1910-2010

 

„Mint szerette ez az ember a szegény pogányokat, mennyi önmegdagadással élt közöttük és értük.” – írja útinaplójában M. O. jegyzéssel a Béke Harang metodista havilap 1910-es augusztusi számában a lap kiadója David Livingstone edinburghi szobránál. Majd imádsággal így folytatja: „Istenem adj nekem is ilyen szeretetteljes szívet és ilyen erőt az önmegtagadásra, ami nélkül nem vagyok hivatásomra eléggé alkalmas.”  A metodista lapkiadó látogatóként volt jelen 1910-ben a Világmissziói Gyűlésen és hasonló szenvedélyes lelkesedéssel ad hírt az egész Nagygyűlésről. A skót főváros – Livingstone és más skót misszionáriusok valamint a skót egyházak missziói elkötelezettsége miatt is – méltó helyszíne volt száz évvel ezelőtt annak a Világmissziói Konferenciának, amely sokak szerint joggal mondható egyben a modern ökumenikus mozgalom bölcsőjének is. Az 1910-es Konferencia lefolyásáról, témaköreiről és tanúságairól – egyebek mellett az Evangélikus Élet július 06-i számában olvashatunk Dr. Harmati Béla ny. evangélikus püspök tollából.

Sokat változott a világ, de Krisztus missziói parancsa változatlan. És változatlan a keresztyének egységére buzdító krisztusi imádság is. A világ változása és változatlansága beszédesen fejeződik ki a két Nagygyűlés témaköreiben. Az elemző összehasonlítás egy nagyszabású dolgozat témája lehet, ezért most csak a címekből nyerjünk ízelítőt és alkossunk képet a száz esztendő hozta változásokról.

 

Az 1910-es témakörök:

  1. Az evangélium eljuttatása az egész nem keresztyén világhoz.
  2. Az egyház a misszió területén
  3. Nevelés a nemzeti lét krisztianizálása viszonylatában
  4. A missziós üzenet a nem keresztyén vallások viszonylatában
  5. A misszionáriusok felkészítése
  6. A misszió otthoni támaszpontja
  7. Missziók és kormányok
  8. Együttműködés és az egység elősegítése

 

A centenáriumi Konferencia témakörei:

  1. A missziói alapjai
  2. Keresztyén misszió a világvallások között
  3. Misszió és posztmodernitás
  4. Misszió és hatalom
  5. A missziói elkötelezettség formái
  6. Teológiai képzés
  7. Keresztyén közösségek a mai világban
  8. Misszió és egység – ekkléziológia és misszió
  9. Missziós kegyesség és hiteles tanítványság

Néhány egybecsengő azonosságot és markáns különbséget azért rögtön látunk. Azonos, hogy a.) hangsúlyos az ökumenikus szempont; b.) elismerik a közös teológiai felkészítés szükségességét; c.) elismerik a világvallások iránti figyelmesség szükségességét. Nyilvánvaló különbség, hogy a.) régen külön kellett hangsúlyozni a misszió egyházi jellegét, ami ma több mint magától értetődő; b.) ma a misszió többirányú, olykor egyértelműen fordított irányú földrajzilag és kulturálisan, mint korábban; c.) a misszió immáron nem egyházak vagy egyházi speciális körök rendkívüli vállalkozása, hanem minden hívő egyén és gyülekezet egyetemes tanítványi kötelezettsége. 

Ez az egyetemes missziói elhívás egyben radikalizálja a misszió és az egység összetartozását, amelyet Olav Fykse Tveit, az Egyházak Világtanács főtitkára előadásában így aktualizált: „Száz évvel az Edinburghi Konferencia után a huszonegyedik századi közös missziónkat meg kell indítanunk. Együtt kell felismernünk, hogy mit jelent számunkra ma a Krisztus keresztje hordozására való felhívás, amiről közösen teszünk bizonyságot és ami által megtaláljuk azokat a különböző utakat, amelyeken láthatóvá tesszük, hogy egységre vagyunk elhívva.” A kilenc főtéma közül tehát kiemelkedik a nyolcadik, ami az egyház tanával és az egyház küldetésével foglalkozik. E terjedelmes tanulmányt, amelynek kidolgozásában nagy szerepe volt Dr. Gonda László debreceni református teológiai docensnek, hamarosan magyarul is olvashatjuk honlapunkon: http://www.meot.hu/.

A konferencia résztvevői június 6-án Közös Elhívás – Edinburgh 2010 című dokumentummal erősítették meg missziói elkötelezettségüket és megfontolásra ajánlják ezt a világ keresztyénei számára. Egyebek mellett a következőket érezték fontosnak leszögezni.

 

  • … arra hívattunk, hogy megtestesítsük és meghirdessük az üdvösség evangéliumát… oly módon, hogy a szeretet és az igazságosság élő demonstrációi vagyunk…
  • … arra hívattunk, hogy hiteles dialógust, tiszteletteljes elkötelezettséget és alázatos bizonyságtételt vigyünk a másvallásúak és a vallástalanok elé Jézus Krisztus egyedülállóságáról…
  • … arra hívattunk, hogy az együttérzésnek és a gyógyításnak a közössége legyünk…
  • … arra hívattunk, hogy a bűnbánatban, a hatalmi rendszerek megkérdőjelezésében és a hatalmi struktúrák elszámoltathatóságában legyünk Krisztus testének tagjai…
  • … arra hívattunk, hogy az evangélium kifejezésének örömével jelenjünk meg a világ nemzetei között…
  • … arra hívattunk, hogy a teológiai oktatás új formáiban is együtt dolgozzunk…
  • … arra hívattunk, mint a hit közössége, hogy küldetésünket minden irányból és minden irányba betöltsük…
  • … arra hívattunk, hogy folyamatosan együtt dolgozzunk akár egymásnak ellentmondó témakörökben is, annak érdekében, hogy közös látomásra jussunk…
  • … arra hívattunk, hogy ezt az utat a Szentlélek által örömmel, lelkesen, felkenten, elküldötten és felhatalmazottan végezzük…

 

A Krisztusról való bizonyságtétel tehát mindannyiunk keresztyén létének rendes eleme és megjelenési formája. Mégis vannak olyan rendkívüli események, és ilyenek az évfordulók, amelyek „jeles állomásai a közös utazásnak”. Erről tett bizonyságot az a panelbeszélgetés, amelyben Farrell római katolikus püspök, Olav Tveit, EVT főtitkár és Tunnicliffe lelkész, az Evangéliumi Világszövetség képviselője vett részt. A beszélgetés apropóját nem csak a fenti teológiai, missziológiai, ökumenikai igazságok adták, hanem egy másik évforduló is, nevezetesen, hogy 50 éves a Keresztyének Egységét Elősegítő Pápai Tanács. Krisztus egyháza három nagy családjának képviselői egyebek mellett az alábbi három fontos dologban értettek egyet. a.) „… ha közös úton járunk, időről-időre meg kell állnunk és meg kell vizsgálnunk az irányt és a haladást, hogy felfrissítsük magunkat a még előttünk lévő napokra.” b.) „… Jézus Krisztus elfogadása a világ által közvetlen kapcsolatban van a mi egységünkkel. A különbözőség lehet erősségünk, de csak akkor, ha a világ együtt lát bennünket… ” c.) „… ha ennek a konferenciának az eredménye nem tűnik forradalminak számunkra, az csak azért lesz, mert már oly sokat elértünk. Mélyül az a felismerés közöttünk, hogy az evangélium hirdetésére hívattunk el és egyre jobban megtanuljuk ezt közösen tenni.” 

1910-ben ezerkétszázan gyűltek össze többnyire az angolszász világból. Európából alig kétszázan voltak, Közép Európából senki, a római katolikus és az ortodox egyházakból senki nem volt jelen. Magyarországról az említett metodista látogató és Kovács J. István, mint református tudósító jelenlétéről tudunk. A részvételben is vannak hasonlóságok és különbözőségek. A Centenáriumi Konferencia cca. háromszáz résztvevőjének többsége a harmadik világból érkezett. Jelen volt az ortodoxia és a római katolicizmus is. Magyarországról, mint már mondtuk Dr. Gonda László debreceni missziológus vett részt, mint az Egyházak Világtanácsa Világmissziói és Evangelizációs Bizottságának tagja és a nyolcadik témacsoport társvezetője. Skócia gyönyörű fővárosában, az egyetem épületeiben és a Skót Református Egyház dísztermében a látogatókkal együtt ezres közösség élte át a százéves évforduló felemelő programjait.

A szervezők ugyanakkor világszerte azt kérték, hogy a modern technika és különböző akciók eszköztárával amennyire csak lehet bővítsük a témában, a misszió átgondolásában résztvevők közösségét az évforduló kapcsán. Hazánkban erre volt példa az a közelmúltban zajlott budapesti összejövetel, ahol Harmati Béla ny. püspök tartott előadást elsősorban az 1910-es eseményről. A Károli Gáspár Református Egyetem Közép és Kelet Európai Missziói és Tanulmányi intézete egy esszépályázat kiírásával járul hozzá az évfordulóhoz. A Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának augusztusi, Pápán megrendezésre kerülő plenáris ülésének is napirendjén szerepel. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Október a Reformáció Hónapja rendezvénysorozata pedig egy hétvégét szentel e témának a tervek szerint Pécsett október elején. 

Mi pedig vegyük szívünkre a közös felhívást, hogy Isten szeretetének jeleként éljük meg krisztusi bizonyságtételünket ma és holnap is.

 

Dr. Bóna Zoltán 

 

 

Misszió és egység – Ekkléziológia és misszió

Tanulmány – 8. bizottság

 

Első rész

1 Bevezetés  

„Edinburgh 1910 nagy jelentőségű pont az Egyház történetében”.   Valóban, nem csupán a világméretű missziói mozgalom kiemelkedő jelentőségű eseménye volt a konferencia, hanem „kulcsfontosságú volt az egész ökumenikus  mozgalom szempontjából is”.   Az evangélikálok, az 1974. évi lausanne-i konferencián „az évszázad legnagyobb történelmi jelentőségű missziói és evangélizációs konferenciájának”  nevezték az eseményt. Edinburgh-ban meghatározó fontosságú kísérlet történt arra, hogy egy globális összejövetelen felekezeti határokon átívelő  együttműködést alakítsanak ki. Az a tény, hogy az edinburgh-i konferencia szervezői képesek voltak azt „világkonferenciaként” értelmezni, azt tükrözi, hogy a missziói munka már akkora globálissá vált, és nem csupán az európai és amerikai misszionáriusok tevékenysége volt. A Mar Thoma Evangélizációs Társaság (1885) és az Indiai Missziói Társaság (1903) korai példái az őshonos missziói társaságok növekvő jelentőségének. A döntés, hogy a felekezetközi együttműködést hangsúlyozzák, korábbi konferenciák tapasztalatain alapult, mint amilyenek az 1860-ban megrendezett liverpool-i konferencia, az 1888-ban Londonban megtartott Centenáriumi Missziói Konferencia, a new york-i Ökumenikus Missziói Konferencia (1900), a sanghaj-i missziói konferencia (1907) valamint a tízévente megrendezett Indiai Missziói Konferenciák (különösen is a negyedik, melyre 1902-ben, Madras-ban került sor). 

A keresztyén egyház egysége a misszióban fontos témakör volt az 1910-es edinburgh-i konferencián. A VIII. bizottság témája az „Együttműködés és az egység elősegítése” volt. Ez a bizottság adta meg a kezdő lökést a Nemzetközi Missziói Tanács (IMC) megalakulásához 1921-ben, mely aztán egyesült az Egyházak Világtanácsával (Új-Delhi, 1961). Az IMC megalakulásával az egyháztörténet első olyan állandó szervezete jött létre, mely azt tűzte ki célul, hogy világszinten támogassa olyan keresztyén szervezetek munkáját, melyek különböző felekezeti kötődésűek. 

2 Úton az egységben végzett misszió felé

A misszió és az egység kérdése mindig is összefonódott egymással a modern ökumenikus mozgalom története során, melynek szimbolikus kezdetévé az 1910-es edinburgh-i Missziói Világkonferencia vált. Figyelemreméltó, hogy épp a misszió és egység kérdése volt az az ügy, mely létrehívta a Világkonferenciát. Az akkor „missziói mezőknek” nevezett területeken tapasztalt párhuzamosságok, versengések, konfliktusok és megosztottságok nagyban aláásták a Krisztus szeretetéről szóló tanúságtétel hitelességét. Ezt fájdalmasan tapasztalták, akik az életüket a missziónak szentelték, különféle kontextusokban. Bár történtek kísérletek, hogy ezeket a konfliktusokat helyi szinten rendezzék ( úgynevezett „udvariassági megállapodásokkal”, vagy regionális missziói konferenciák útján), mégis sokan úgy érezték, hogy szükség van a missziói munka globális összehangolására. A missziói mezőn átélt interkulturális helyzetek a felekezeti  és szervezeti megosztottságot meghaladó  lojalitás, sőt a barátság olyan tapasztalataihoz vezettek keresztyén emberek között, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Ez és a századforduló általános optimista hangulata elvezettek William Carey „kellemes álma” megvalósulásához: egy missziói világkonferencia megtartásához. 

2.1 Edinburgh, 1910: Ökumenikus fordulópont

Közismert tény, hogy az 1910-es edinburgh-i Missziói Világkonferencia nem egyházak, hanem missziói társaságok összejövetele volt. Mégis, az a tapasztalat, hogy a változatos felekezeti hátterű missziói szervezetek együtt tudnak dolgozni, derűlátással töltött el sokakat az ökumenikus együttműködés jövőjével kapcsolatban. Az egyházakat elválasztó tanbeli és szervezeti kérdéseket nem tárgyalták rendszerezetten a Világkonferencián. John R. Mott, Joseph H. Oldham és a konferencia többi vezetője egyetértettek abban, hogy mindennemű teológiai konfliktust kerülniük kell. Azonban a VIII. bizottság mégis tárgyalta a misszió egységének elvi kérdéseit. Bár tehát Edinburgh 1910 nem szolgált a missziói és az egység egymáshoz való viszonya problematikájának rendszerezett kidolgozásával, ám annak fontossága érezték és meg is fogalmazták, mégpedig meglepően világosan. A VIII. bizottság jelentése így fogalmaz: „…a missziói munka végső és legmagasabb céljának eléréséhez, mely nem más, mint Krisztus egy Egyházának megalapítása ezekben a nem-keresztyén országokban, valós egységet kell létrehoznunk.”   Ez a bizottsági jelentés indította arra a konferenciát, hogy egyhangú döntéssel felállítson egy Folytatólagos Bizottságot,  hogy folytatódjék a missziói munkában való egység lehetőségének a keresése. A Folytatólagos Bizottság és az egyes nemzeti missziói tanácsok alakították meg a Nemzetközi Missziói Tanácsot (IMC) 1921-ben, Lake Mohonk-ban. 

A XIX. század civilizációs optimizmusának hirtelen és kiábrándító módon vetett véget, amikor az úgynevezett „keresztyén” európai hatalmak két, korábban elképzelhetetlen mértékben brutális és pusztító világháborúba léptek egymás ellen. A háborúk fájdalmas következményei felgyorsították a gyarmati rendszerek szétesését és megkérdőjelezték a nyugati civilizáció krisztusi minőségét is. Az egyre növekvő kiábrándultság érezhető volt a háború utáni két misszió világkonferencián is. 1928-ban, Jeruzsálemben a felemelkedő fiatal egyházak témája fontos része lett a napirendnek. A paternalista nyugati missziói modellt megkérdőjelezték és a misszió hazai bázisát képező egyházak és a fiatal egyházak közötti kapcsolat kérdése végre a misszióról folyó gondolkodás egyik fontos témájává vált. A misszió és az egyház látható egysége égető kérdéssé vált.  Ahogy kialakultak az „Élet és Munka” (Stockholm, 1925), majd a „Hit és Egyházszervezet” (Lausanne, 1927) mozgalmak és a kettő egyesüléséből létrejövő Egyházak Világtanácsa (Amszterdam, 1948),  az egyház látható egysége az ökumenikus mozgalom legsajátosabb témájává vált.

Mindeközben azonban a missziói mozgalmon belül végbement belső erjedés egyre növelte a bizonytalanságot magával az egyház missziójával kapcsolatban is. A keresztyén misszió és a gyarmati struktúrák összefonódásának napvilágra kerülése,és  - egyebek mellett - a két világháború filozófiai következményei, valamint a Holokauszt felvetették a kérdést, hogy lehet-e még egyáltalán autentikus keresztyén misszióról beszélni. Másrészt, a regionális szinteken tapasztalt kedvező fejlemények (köztük, sok helyen, az Egyházak Ökumenikus Tanácsának létrejötte)  ellenére az egyházak közötti megosztottságok és szakadások továbbra is jelentős mértékben aláásták a misszió hitelességét. 

2.2 Missio Dei 

Az óegyházi trinitás-teológiai eszme, a Missio Dei újrafelfedezése és újraértelmezése, melyre az IMC 1952-es willingen-i konferenciáján került sor, jelentette a kiutat a missziót veszélyeztető fogalmi krízisből. A Missio Dei fogalma lett a misszió definiálásának hivatkozási kerete.  E felfogás szerint Isten missziója közvetlenül a világra vonatkozik és az egyházat mint Isten az egész emberiség és a kozmosz megváltását és újjáteremtését célzó missziójának az  instrumentumát – kiváltságos eszközét – lehet értelmezni. A misszió értelmezésében így végbement paradigmaváltás messzemenő ekkléziológiai következményekkel jár. Lehetetlenné teszi ugyanis a misszió és az egyház elválasztását egymástól.   Ha az egyházat a misszió határozza meg, úgy az egyház egysége és a misszió mély és kölcsönös kapcsolatban állnak egymással (Ján 20,21), és nem csupán technikai értelemben – azaz, mivel az egység hiánya megbotránkoztatja az egyházat „kívülről” szemlélőket – hanem teológiai értelemben is. Az egyház, mint Isten Országának jele strukturálisan is kongruens kell, hogy legyen Isten Országa természetével, melyet az isteni szeretet jellemez. Az 1952-es willingen-i konferencia jelentése így fogalmaz: 

„A missziói mozgalomnak, melynek részesei vagyunk, forrása magában a Szentháromság Istenben van.  Mélységes szeretetéből fakadóan, az Atya elküldte saját szeretett Fiát, hogy megbékéltessen mindeneket (ta pantha) Önmagával, hogy mi és minden ember eggyé lehessen Benne az Atyával a Lélek által, abban a tökéletes szeretetben, mely Isten valódi természete.”   

Ez a meggyőződés vezette a Nemzetközi Missziói Tanácsot (IMC) és az Egyházak Világtanácsát arra az elhatározásra, hogy egyesüljenek, melynek eredményeképpen létrejött a Missziói és Evangélizációs Bizottság az EVT szervezetén belül.   Az IMC magával hozta az EVT-be a missziói társaságok ( ma „társult szervezeteknek” nevezzük ezeket), és a misszióban aktív egyházak képviseletét. De ami még lényegesebb: az EVT szervezeté kongruenssé vált az egyházról vallott teológiai felfogásával. Azonban a Új-Delhi óta végbement egyes fejlemények azt mutatják, hogy bár a missziói mozgalom strukturális integrációja megtörtént, több teológiai és gyakorlati kérdés mégis nyitva maradt a misszió és egység témakörét illetően.  Az integrációt számos evangélikál missziói társaság problematikusnak találta és azért azt nem támogatta, vagy pedig kívülről erős kritikával illette azt. Az 1974-ben Lausanne-i Világevangélizációs Kongresszus (LCWE) úgy fogalmazott, hogy Edinburgh-ból „a modern missziói mozgalom két áramlata: az evanélikál és az ökumenikus, indult ki”.    

2.3  A mai helyzet: az egységben végzett misszió újraértelmezése

Az egyik ilyen fejleményt az 1960-as évek vitái jelentették, különösen is az üdvösség fogalmáról és az evangélizáció szerepéről ( az EVT uppsala-i nagygyűlésén és az 1973-as bangkok-i missziói világkonferencián). Mindez a távolság növekedéséhez vezetett az EVT és a Lausanne-i Mozgalom (LCWE, 1974) között.  Az LCWE, a Nemzetközi Evangéliumi Aliansz Missziói Bizottságával együtt egy alternatív megközelítést képvisel az egységben végzett misszió kérdésével kapcsolatban, melyet különösen jelentőssé tesz az evangélikál felfogású keresztyén emberek számának világszerte tapasztalható növekedése.  A szomorú valóság azonban továbbra is az, hogy párhuzamos keresztyén szervezeti struktúrák léteznek egymás mellett és ma is komoly bizalmatlanság és ellenségesség áll fenn ezek között. Ez az örökség nagy teherként nehezedik a ma élő nemzedék vállára, amikor az egyház látható egységét keressük. 

Ugyanakkor egyre sokszínűbbé válnak a felekezetközi missziói együttműködés formái. Növekvő intenzitású, a felekezeti határokon átívelő kommunikáció tapasztalható a misszió terén az evangélikál és a pünkösdi/karizmatikus körökben. A Globális Keresztyén Fórum,   az ökumenikus találkozások egy új formája, szintén elemzésre érdemes új kihívást jelent. Mindeközben az EVT Missziói és Evangélizációs Bizottsága (CWME) keretében római katolikus, ortodox, protestáns , anglikán, evangélikál és pünkösdi keresztyének dolgoznak együtt és közösen gondolkoznak a keresztyén misszió releváns kérdéseiről. A 2005-ben, Athénban megtartott Missziói és Evangélizációs Világkonferencián a különféle felekezeti családok együttes jelenléte látványosan megvalósult. 

Megállapítható, hogy sok eredményt értünk el a misszió és egység terén az 1910-es Világkonferencia óta. Az 1961-ben Új-Delhi-ben megvalósult integráció azt bizonyítja, hogy az egyház egységének és missziói természete megvalósulásának keresése egymástól elválaszthatatlan, s hogy mindez messzemenő, „látható”, strukturális következményekkel járhat. Ugyanezt fejezik ki világszerte az egyesült és egyesülő egyházak példái. Az egyház missziói természetéről és annak az egyház egységével való mély összefüggéséről mára széleskörű teológiai konszenzus alakult ki. „Az egyházak manapság egyre inkább ráébrednek arra, hogy szétválaszthatatlanul összefügg egymással a keresztyén egység és a missziói elhívatás, az ökumené és az evangélizáció. ’Az evangélizáció hivatásunk próbaköve.’”   Ezt az értelmezést erősíti meg az az ekkléziológiai tanulmányi anyag is,  melyet az EVT Hit és Egyházszervezet Bizottsága adott ki: 

„A misszió tehát az Egyház létéhez tartozik. Ez központi következménye az Egyház apostolicitásának, mely elválaszthatatlan az Egyház többi attribútumától, melyek a következők:egység, szentség és katolicitás. Mind a négy attribútum Isten saját lénye természetéből fakad és az autentikus misszió gyakorlati igényéhez is kapcsolódik.  Ha az egyház életében e négy attribútum bármelyike csorbát szenved, az egyház missziója sérül.”  

A Lausanne-i Szövetség úgy fogalmaz, hogy „az egyház igazságban megvalósuló látható egysége Isten szándéka” és hozzáteszi, hogy „az evangélizáció szintén egységre hív bennünket, hiszen az egy-voltunk erősíti tanúságtételünket”.   Az LCWE Manilai Kiáltványa (1989) megerősíti, hogy „szükséges az egyházak együttműködése az evangélizáció és a szociális munka terén, elvetve minden versengést és kerülendő a párhuzamosságokat.”  A Manilai Kongresszus jelentése gyakorlati eredményekről is beszámol ezen a téren és rámutat, hogy „hogyha magunkra hagyatkozunk, akkor elszigetelődünk, kizárunk másokat és „önmagunkat” tesszük az első helyre”.     

Az Egyházak Világtanácsa, a Nemzetközi Evangéliumi Aliansz és a Lausanne-i Szövetség  különállása az egység hiányának és a szakadások fájdalmas tapasztalatainak mementója ma is a világegyház életében, mely tapasztalatok akadályozzák az egyházakat abban, hogy az Egyház missziói természetét átvigyék a gyakorlatba. Mégis újra és újra kifejeződést nyer az a mély meggyőződés, hogy bármennyire is reménytelennek tűnik,  Isten teljes népe látható egységének emelkedett célkitűzését mégsem adhatjuk fel.  Száz évvel az edinburgh-i Missziói Világkonferencia után is sok mindenért kell bocsánatot kérniük a keresztyén egyházaknak és még sokat kell tenniük a megbékélésért, a kapcsolatok gyógyulásáért , hiszen „egységre hívattunk el, hogy betölthessük küldetésünket.”  

3 A misszió és az egyház mai helyzete 

Az 1910-es edinburgh-i Missziói Világkonferencia ethoszát a Egyetemi Hallgatók Önkéntes Külmissziói Mozgalmának lelkisége határozta meg, melynek jelmondata „a világ evangélizálása ebben a nemzedékben” volt. Ez a jelmondat kor optimista hangulatát tükrözi és jól illusztrálja az akkor uralkodó missziói felfogást, melynek fő jellemzőjét egyfajta földrajzi dichotómia jelentette: a keresztyén Északnak és Nyugatnak kell evangélizálnia a nem-keresztyén Délt és Keletet. A misszió és az evangélizáció azonosítását magától értetődőnek tekintették.  A misszió alatt főként Jézus Krisztus evangéliumának a hirdetését értették és a nem hívők megtérítését a benne való hitre, hogy ezzel „sötétségben élő lelkeket nyerjenek meg”. Még ekkor jellemző volt az az optimizmus, hogy a keresztyén nyugati civilizációnak mind a felhatalmazása mind az eszközei megvannak ahhoz, hogy belátható időn belül a Föld lakosságának többségét keresztyén hitre térítse. Az egység kérdését elsősorban stratégiai kérdésnek tekintették: azt remélték, hogy az összefogás, a párhuzamosságok elkerülése az emberi és pénzügyi erőforrások befektetése terén, valamint a missziói tevékenységek jobb koordinálása elő fogja segíteni a keresztyén vallás földrajzi terjeszkedésének felgyorsulását az akkor még „el nem ért területeken”. Ugyanakkor, ahogy fentebb rámutattunk, az egységet teológialag alátámasztott szükségességnek is látták, mely feltétele az evangélium hirdetése hitelességének: a szakadásokat meg kell haladni, a Jézus Krisztusról, mint az egy test Fejéről szóló tanúságtétel hitelessége érdekében. 

3.1 Ígéretes fejlemények

A keresztyénség helyzete alapvetően megváltozott az utóbbi évszázadban, az 1910-es edinburgh-i Világkonferencia óta. A konferencia résztvevőinek álma, bizonyos értelemben, valóra vált: a keresztyénség ma világvallás melynek követői – ha eltérő sűrűségben is – de jelen vannak bolygónk minden területén. A keresztyén hit szinte a világ minden kultúráját áthatotta. Míg az 1910-es edinburgh-i Világkonferenciát a fehér, nyugati, protestáns férfiak uralták, a ma egyházai egy végtelenül sokszínűbb képet mutatnak: nők és férfiak, a világ szinte minden országából és régiójából vannak jelen az egyházi szerveződések gazdag változatosságában, sokféle nyelvű istentiszteleteken és a helyi kultúrák széles palettája által alakított sokféle liturgiákat követve. 

Száz évvel az első nagyarányú kísérlet után, mely arra irányult, hogy a keresztyének egységét kifejezze, ma működő és stabil szervezeti keretek léteznek, melyek célja az egyházak egységének őrzése, az egység elősegítése és az ezzel kapcsolatos közös gondolkodás. Az EVT Missziói és Evangéizációs Bizottsága (CWME) intézményi letéteményese az 1910-ben, Edinburgh-ban elkezdődött folyamatnak és annak a Világtanácsnak a szerves részeként tevékenykedik a misszióban megvalósuló egység megvalósulása érdekében, mely ma a legátfogóbb globális, reprezentatív szervezete 349 ortodox, anglikán, protestáns, evangélikál és nem-nyugati egyháznak.  A CWME keretet biztosít az egyházak és a missziói szervezetek számára ahhoz, hogy együtt keressék az misszióban megvalósuló egység kifejeződésének és erősítésének lehetőségeit.  Az Lausanne-i Világevangélizációs Szövetség (LCWE) a világ evangélizálására való felhívásban gyökerezik, mey 1910-ben, Edinburgh-ban fogalmazódott meg. Az 1974-es Lausanne-i Kongresszust a missziótörténészek az nagy jelentőségű missziói konferenciának tartják, mely a „érett értékítéletről” tett tanúbizonyságot, különösen a Lausanne-i Szövetség megfogalmazása által.  A lausanne-i és a manilai kongresszusokat még további négy missziói konferencia követte (Pattaya 1980, Szingapur 1987, Pattaya 2004 és Malajzia 2006) és a harmadik Kongresszusra 2010-ben kerül sor Fokvárosban.     

Míg az 1910-es edinburgh-i Világkonferencia döntően protestáns esemény volt, mára az ortodox egyházak is a modern ökumenikus mozgalom szerves részeivé váltak. Az Ökumenikus Patriarchátus 1920-ban kiadott Patriarchális és Zsinati Enciklikája szorgalmazta „a különféle keresztyén egyházak közötti közeledését […] annak az áldott egységnek az előkészítése és előmozdítása érdekében mely a jövőben fog beteljesülni, Isten akarata szerint.”   A  Syndesmos - Keresztyén Fiatalok Világközössége már 1953-ban történt megalapításakor elismerte, hogy „a missziói tevékenység elengedhetetlen része az egyházi élet teljességének: nem vagyunk teljesen keresztyének, ha elhanyagoljuk missziói felelősségünket”.  Az egyházak látható egységére való törekvésben történő ortodox szerepvállalás intenzitása nagyban megerősödött, amikor, 1970-ben, az EVT keretében létrejött az Ortodox Missziói Tanulmányok és Kapcsolatok Osztálya, szoros együttműködésben az CWME-vel. Bár még ma is fennállnak az akadályok, melyek nem teszik lehetővé az ortodox és a protestáns egyházak eucharisztikus közösségét, mégis jelentős lépés, hogy a legutóbbi Missziói és Evangélizációs Konferenciára egy ortodox többségű országban került sor (Athén, 2005). Az ortodox egyházak nemcsak jelen vannak az ökumenikus összejöveteleken, hanem alakítják is a misszió teológiáját és gyakorlatát az ökumenikus dialógus folyamatában. 

A Római Katolikus Egyház hivatalosan nem képviseltette magát az  1910-es edinburgh-i Világkonferencián  és akkoriban kevés együttműködés volt tapasztalható a római katolikus és a protestáns missziói szervezetek között. A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) óta a Római Katolikus Egyház viszonyulása a misszió és az egység kérdéséhez alapjaiban megváltozott.  Mind a Lumen Gentium Dogmatikus Konstitúció az Egyházról (1964) , mind az Ad Gentes Dekrétum az Egyház Missziós Tevékenységéről (1965) azonosította az egyház misszióját az egyház természetével. Bár ma is fennállnak a tanbeli és szervezeti különbségek, vannak ígéretes jelek is, melyek az egységre való komoly törekvésre utalnak. Ezek közé tartozik a Nemzetközi Anglikán- Római Katolikus Missziói és Egység Bizottság (IARCCUM), mely 2001-ben jött létre és 2007-ben tette közzé jelentését Együtt növekedve a misszióiban és az egységben címmel.   Bár ez egy nem hivatalos nyilatkozat, mégis jelentős útmutató a témáról szóló gondolkodás és eszmecsere elősegítéséhez.  Az Európai Katolikus Püspöki Konferencia (CCEE) és az Európai Egyházak Konferenciája (KEK) aláírták a Charta Oecumenica-t, mely útmutatást nyújt az európai egyházak növekvő együttműködéséhez és melyben az aláírók elkötelezik magukat, hogy „más egyházakkal is megbeszélik az evangélizációra vonatkozó elképzeléseiket”.  A CWME-ben aktív és szerves a római katolikus részvétel és a Római Katolikus Egyház hivatalosan is részt vett a 2010-es centenáriumi edinburgh-i megemlékezések előkészítésében, mint az előkészítő tanács tagja. A római katolikus missziói szervezetekkel való együttműködés gyors ütemben növekszik.

3.2. A globális keresztyénség arculatának változásai korunkban

Száz évvel az edinburgh-i Világkonferencia után világkeresztyénség arculatának folyamatos változását tapasztaljuk. E változásnak sok elemét nem láthatták előre az első Missziói Világkonferencia résztvevői. A századelő optimista légkörét és a nyugati keresztyén civilizáció saját kulturális felsőbbrendűségével kapcsolatos önbizalmát ekkor még semmi sem kérdőjelezte meg alapjaiban. Mára azonban, a gyökeres szekularizáció eredményeképpen, a keresztyén vallás aktív követői stagnáló vagy zsugorodó kisebbséggé váltak a nyugati és északi világban. A történelmi egyházak tagjaik számának csökkenésével, pénzügyi nehézségekkel és esetenként súlyos identitás-válsággal küzdenek. Másrészt azonban a Corpus Christianum rendszerének vége új lehetőségeket kínál a nyugati egyházak számára, hogy felfedezzék az autentikus tanítványi lét megvalósulási formáit, melyeket olyan fogalmakkal lehet leírni, mint a diaszpóra, a prófétai tanúságtétel, a hátrányos helyzetűek ügyének képviselete vagy  az alázatos szolidaritással párosuló evangélizáció. Ugyanakkor, ahogy ezt olyan szerzők, mint Andrew F. Walls meggyőzően kimutatták – a déli és keleti félteke keresztyén egyházai folyamatos – néhol robbanásszerű – növekedést mutatnak. Walls így fogalmaz: „Az a tény, hogy – az 1910-es edinburh-i viszonyok nagymérvű megfordulásaként – a keresztyének többsége ma Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában és a Csendes-óceáni szigetvilágban él, és az arányuk folyamatosan növekszik.”   A keresztyén és nem-keresztyén világ kétosztatúságának elmélete mára tarthatatlanná vált – ahogy erre már az 1938-as tambarami Missziói Világkoferencia is rámutatott és mindennek messzemenő missziói következményei vannak.  Míg 1910-ben Edinburgh-ban a misszióról mint  a keresztyén Nyugatról a nem-keresztyén Dél és Kelet felé irányuló „egyirányú forgalomról” gondolkodtak, ma azt tapasztaljuk, hogy a misszió „mindenhonnan mindenhová” irányul. Új missziói elképzelések és a keresztyén hit változatos kifejeződési formái jönnek létre, melyek mélyen gyökereznek a déli félteke kultúráiban és melyek nagyban hozzájárulnak egy valóban globális keresztyénség kialakulásához. 

Egy további fejlemény, mely különös figyelmet érdemel, az erőteljes pünkösdi és karizmatikus mozgalom felemelkedése az elmúlt század folyamán. Míg a XX. század elején a keresztyénség pünkösdi és karizmatikus alakja a világkeresztyénség marginális jelenségeként volt jelen, mára a világon amásodik legnagyobb keresztyén közösséggé vált  ( a Római Katolikus Egyház után). Az exponenciálisan növekvő pünkösdi és karizmatikus közösségek nagy missziói lelkesedést mutatnak. Képesek elérni a déli félteke hátrányos helyzetű csoportjait és missziói munkájuk eredményeképpen gyakran tömegmozgalmak jönnek létre. A keresztyén hit pünkösdi és karizmatikus típusú megélése egyrészt sokféle felekezetet hozott létre, másrészt jelent van a történelmi egyházakba ágyazódva is. A karizmatikus tapasztalat tehát egy újfajta, az egyházi hovatartozáson felülemelkedő összetartozás-érzést alakított ki, mely a Római Katolikus Egyháztól a nem intézményesült ifjúsági egyházi mozgalmakig terjed. Egy másik fontos kortárs jelenség a déli félteke pünkösdi és karizmatikus közösségeinek közvetlen missziói munkája magán a déli féltekén csakúgy, mint a nyugati világban. Mindeközben e mozgalmak gyors terjedése némelyekben kérdéseket vetnek fel a keresztyén hit autentikus kifejeződési formáinak kritériumaival kapcsolatban. 

A Lélek megtapasztalása a pünkösdizmuson belül eredetileg sokkal inkább ökumenikus jellegű volt, ahogyan egy a keresztyének egységére vonatkozó látásukban különböző országokból származó pünkösdi vezetők azt korán meg is fogalmazták.  Ennek ellenére, a misszióra és az evangélizációra helyezett erőteljes hangsúlyok feszültségekhez vezettek a pünkösdi mozgalom és a történelmi egyházak vezetői között, mert az utóbbiak e kezdeményezéseket nemkívánatos erőszakos behatolásnak érzékelték. Pünkösdi és karizmatikus szempontból nézve úgy látszik, hogy más egyházak vezetői nem ismerték fel ebben a mozgalomban annak az egységet előmozdító jelentőségét, ugyanakkor, a gyakorlatban, a pünkösdiek és a karizmatikusok  előnyben részesítik az egység megélését az egyháztagság szintjén, az intézményi formák rovására. 

A keresztyénség új arculata még sokszínűbb, ha a nem-nyugati egyházak sokszínű világát is figyelembe vesszük. Az afrikai és ázsiai alapítású egyházak, az indiai Krisztus Bhakti mozgalom, a kínai házi gyülekezetek és kulturális keresztyének és más hasonló jelenségek kihívást jelentenek a hagyományos ekkléziológiai és missziológiai felfogásokkal szemben és az ökumenikus dialógus új megközelítéseit is szükségessé teszik. Ugyanakkor Nyugaton is kialakulóban vannak a keresztyénség új formái. A felekezeteken kívüli csoportok, az úgynevezett „felnövekvő egyház” (emergent church), a „mega-gyülekezetek”, a „házi gyülekezetek” hálózata, vagy olyan megközelítések mint az Alfa-kurzus, a Neokatekumenátus mozgalom vagy a Cursillo mind kifejeződési formái a keresztyén tapasztalat új értelmezései keresésének.  Az anonim „katedrális-keresztyénség”, az újraéledő zarándoklatok ( El Camino de Santiago de Compostella), a Taize-i Közösség vagy a keresztyén jelenlét a digitális virtuális térben  és más hasonlók szintén példái Jézus Krisztus követése sokszor új, sokszor kísérleti formáinak a globális, nyugati civilizáció kontextusában. E sokszínű képet tovább bonyolítja a türelmetlen keresztyén fundamentalizmus, sőt szélsőséges hangok jelenléte is. A nyugati helyzetet még változatosabbá teszik az ott jelenlévő erős bevándorló és nem-nyugati egyházi közösségek is. Míg a történelmi egyházak élete gyakran alig pislákol, erőteljes afrikai, ázsiai és latin-amerikai közösségek jönnek létre, elsősorban a nagyvárosokban. 

A keresztyénségnek ezek az új formái – a déli és az északi féltekén egyaránt – kihívást jelentenek az egyház egységének hagyományos felfogásaival szemben. Az ökumenikus dialógus és együttműködés során olyan kérdéseket kell kezelni mint a kialakult szervezeti keretek , vagy  a hitvallások és tanrendszerek hiánya vagy a radikális új liturgikus elemek. A keresztyénség ezen az új kifejeződési formái a keresztyén felekezetek számának precedens nélküli növekedéséhez is vezettek. A világ keresztyénségének ez a növekvő változatossága fontos kihívás, amikor ma az egységet keressük, melyet tovább komplikál az is, hogy a keresztyénség pünkösdi és evangélikál kifejeződési formái gyakran felekezeti határokat átszelő  természetűek. 

Száz évvel az első Missziói Világkonferencia után a keresztyén misszió és az egyház látható egysége keresésének a kontextusa alapvetően megváltozott. Sok minden megvalósult az 1910-ben Edinburgh-ban jelenlévők látomásából, azonban még ma is sok lépést kell megtennünk közös zarándokutunkon az egyház látható egysége felé. És az a tény, hogy a magukat keresztyénnek vallók százalékos aránya a világ lakosságában nem változott a XX. század eleje óta (33 %), arra emlékeztet, hogy a célt, melyet az 1910-es edinburgh-i konferencia jelmondata megfogalmaz, még nem értük el: az egész világ evangélizálása még nem történt meg – sem az ő nemzedékükben, sem a miénkben. 

( A tanulmány második részét következő számunkban közöljük). 

 

Fordította: Gonda S. László

Joomla templates by a4joomla