Ökumenikus esküvő a saját egyházamban. (2017) 

HÁZASSÁGKÖTÉS MEGÁLDÁSA a református egyházban

Az Ökumenikus esketési szertartások rendje című útmutatás kétféle megjelölést használ a szertartások megjelölésére: házasságkötés szertartása, ha római katolikus templomban történik a szertartás, és Ökumenikus esketési szertartás, ha protestáns templomban kerül sor a szertartásra. Jelzésszerűen, de világosan benne van egy döntő különbség. A katolikus értelmezés szerint a házasság szentség, ezért azt nem is kötheti más, csak az egyház. Szentséget csak egyház szolgáltathat ki. A protestáns/református tanítás szerint a házasság nem szentség. Így az istentiszteleti rendtartások szerint nem is házasságkötés a szertartás megnevezése, hanem házasságkötés megáldása. /Ágenda, 1927. Istentiszteleti rendtartás, 1985. Magyar Református Egyház Istentiszteleti Rendtartása, 1998./ Ebből a különbségből több gyakorlati következtetés is származik a vegyes házasságokra nézve. Ezeket most nem érintenénk. Maradjunk az elvi értelmezés síkján!

Sebestyén Jenő budapesti dogmatikai professzor etika kötetében két véglettől óv a református házasságkötés értelmezésében: „két végletet kell kikerülnünk. Az egyik a hivatalos és ortodox római katolikus álláspont, amely a házasságot mindenestől fogva egyháziasítani, tehát az egyház szuverenitása és jurisdictioja alá akarja helyezni és azt mondja, hogy a házassághoz az államnak semmi köze; a másik pedig a modern liberalizmus és radikalizmus álláspontja a házasság terén, amely szerint egyháznak, vallásnak, Istennek a házassághoz semmi köze, tehát azt egyszerű kétoldalú és polgári szerződéssé kell degradálni és az egyházakat egyenesen el is kell tiltani attól, hogy a házasságkötéssel bármilyen formában is foglalkozzanak.” A két szélsőségben a közös az, hogy a hangsúly mindkét esetben a jogi vonatkozáson van, szerződésszerű eseménnyé válik a házasságkötés, még ha az előző esetben a lelki vonatkozást nem is vitathatjuk el.
A református szertartás szerint, megnevezése is utalni akar erre, a hangsúly a lelki közösség hangsúlyozásán van, még ha tudjuk is azt, hogy egy házasságnak vannak jogi vonatkozásai, amelyek nem mellékesek, a szertartás lényege azonban nem az, és nem annak értelmezése. A szertartás döntően vallásos jellegű. A házasság egy életre szóló testi-lelki közösség, amely két irányban is kifejezésre jut a házasságkötési szertartásban. Egyrészt közösség a házasfelek között. Ezt olyan szépen és részletesen mondja el az eskü szövege: „hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan hitetlenül el nem hagyom…” Önmagában ez azonban csak szép ígéret volna, emberi ígéret, amely gyarlóságunknak van kiszolgáltatva. A közösség másik iránya az Istennel való közösség, amely szintén ott van az eskü szövegének kezdetén: „esküszöm az élő Istenre, aki atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök, igaz Isten…” Ez a közösség meghatározó minden templomi esküvőn, hiszen éppen ezért templomi, egyházi. Ebben az összefüggésben érvényesül Jézus Krisztus kijelentése, amit a farizeusokkal a válásról szóló vitájában mondott: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (Máté 19,6) Mert a házasság nem valami társadalmi képződmény, amely a mindenkori társadalmi rend hatáskörébe tartozik, hanem teremtési rend, így nem maradhat sem a házasság, sem a bűn miatt bekövetkező elválás pusztán jogi eset, ahogy a farizeusi felfogás vagy a modern gondolkodás véli, hiszen „ez kezdettől fogva nem így volt” (Máté 19,8). A teremtési rend beletartozik Isten közösségébe, és minden bajaival együtt az Isten kegyelmébe.