• slide00.jpg
  • slide01.jpg
  • slide02.jpg
  • slide03.jpg
  • slide04.jpg
  • slide05.jpg
  • slide06.jpg
  • slide07.jpg
  • slide08.jpg
  • slide09.jpg
  • slide10.jpg
  • slide11.jpg
  • slide12.jpg
  • slide13.jpg
  • slide14.jpg
  • slide15.jpg

 

Iszlám jog, iszlamizmus – problémák és kilátások
A Vallásközi Dialógus Bizottság nyílt ülése

A Vallásközi Dialógus Bizottság idei nyílt ülésének vendége Jany János orientalista, iranista, jogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének alapítója volt. Az iszlamizmus – eszmetörténet és geopolitika c. könyvében (2016) röviden, de annál alaposabban összefoglalta a problémát. A mostani előadás, mint mondotta, ennek az összefoglalásnak – persze aktualizált – összefoglalása volt.

  

Az előadó elöljáróban leszögezte, hogy két dologtól szeretne tartózkodni: a politikai korrektségtől és a politikai inkorrektségtől. Ehhez nélkülözhetetlen a fogalmak tisztázása, mert „összevissza használják őket”. Mi az iszlám? Vallás? Civilizáció? Az iszlamizmust gyakran politikai iszlámnak is nevezik. De ha van politikai iszlám, akkor ilyen alapon lehetne gazdasági és egyéb is. A lényeg: nincs iszlamizmus iszlám nélkül, de fordítva lehetne. Mondhatnánk azt is, hogy politikai ideológia, a valláson nyugszik, mint például a kereszténydemokrácia. De „Adenauer hány repülőt robbantott?” – tette fel a költői kérdést. A politikai megnyilvánulás az iszlám belső sajátosságából következik. Miért nincs politikai buddhizmus? Buddhának nincs politikai mondanivalója, de az iszlámnak van: ez a din va daula, az állam és vallás egysége. Mohamed bíró és hadvezér volt, amellett, hogy próféta, isteni küldött. Az iszlamizmus azonban túltesz rajta: az iszlám háttérbe szorul, és a politika kerül előtérbe: politikai mozgalom, amelyhez vallási vetületet keresnek. Elmondta, hogy elolvasta Oszama bin Láden (helyesen ibn Ládin lenne) „háromszáz oldalnyi eszmefuttatásait, amely féligazságok tökéletes gyűjteménye, de egy pici igazság mindegyikben van”. Az iszlámról ugyanazt az öt mondatot variálja bennük. Annakidején azt mondta az amerikaiak jelenlétéről: „Amíg itt vagytok és megöltök minket, mi is megölünk benneteket.”
Az iszlamisták elődei a kháridzsiták voltak a VII. században. Ők azt a nézetet képviselték, hogy Mohamed utódlását nem lehet tárgyalásokkal eldönteni, és mindenkit, aki az iszlám ellensége, meg kell ölni. A mi fogalmaink szerinti terroristára nincs arab szó, helyette a kháridzsi fejezi ki. Számukra aki mást gondol az iszlámról, az takfir, hitetlen, ezért meg kell fosztani az élettől.
Kérdés, hogy miért gondol mindenki mást és mást az iszlámról. Minden más vallás többé-kevésbé intézményesült. A kalifa azonban politikai vezető, akinek feladata az adók beszedése, a hadsereg stb. fenntartása. 1258-ig, Bagdad mongolok (tatárok) általi elfoglalásáig a kalifa nem nyilatkozott vallási kérdésekben, ez a jogtudósok, az ulama feladata, ők mondják meg, hogy mi az iszlám. A nagy perzsa tudós és költő Abu Hamid Muhammad al-Ghazali (1058-1111) szerint „a teológia szellemileg visszamaradt emberek szellemi játékszere”. A filozófiát is száműzték, mert kételyeket ébreszt. Ma az iszlám alapvetően, nyolcvan százalékig valóban a jogot jelenti. De van a szúfizmus, a misztika, „Iraktól keletre elképesztő mennyiségű elképesztő versekkel”, amelyek sokkal közelebb vannak a buddhizmushoz. Ezekben nincs dzsihád, erőszak, pénz és hasonlók. Afrikában pedig az iszlám a korábbi világgal, hiedelmekkel keveredik. Kérdés persze, hogy mi a jog. Az első századokban háromszáz jogi iskola volt, ezekből négy lett, de az alapvetésen túl persze belső vitákat is folytatnak. Kérdés például, hogy a dzsihád folyamán a nők, gyermekek megölhetők-e. A hanafiták szerint nem, mert nem harcosok. A sáfiiták szerint rájuk kell kényszeríteni az iszlámot, és ha nem fogadják el, akkor megölhetők. Ugyanakkor a XII. századra az iszlám világ magas tudományos szintet ért el, Európában 1000-ben írt arab orvostudományi művet oktattak évszázadokkal később is. Viszont az iszlám világ a XVI. században hanyatlásnak indult, és a mai muszlimok „a saját középkorukat sem ismerik”.
Az iszlamizációt helyesebb lenne „szunnizációnak” nevezni, azaz a szunniták között vannak a világra veszélyes szélsőségesek, „mondjon valaki egyetlen síita terroristát az elmúlt huszonöt évből”. A terrorizmus elsősorban magukat a muszlimokat sújtja. Pakisztán lakosságának 5-8 százaléka síita. A hetvenes években az alkotmányba foglalták, hogy az iszlám mely irányzatai nem tekinthetők iszlámnak, ami azt jelenti, hogy a szélsőségesek szerint az ilyenek hívei szabadon megölhetők. A síita iszlamizmus viszont csak a saját országukat (Irán, Irak) sújtja.
A XIX. század végén kiemelkedő értelmiségiek megállapították, hogy problémák vannak nem csupán a török birodalommal, de az iszlámmal is. Muhammad Abduh,(1849-1905) a felvilágosult egyiptomi főmufti nehezményezte, hogy rosszul bánnak a nőkkel, hogy vallási kérdésekben elmaradottak, reformok kellenek. Hasszán al-Banna (1906-1949), a Muszlim Testvériség megalapítója szerint viszont az iszlám a megoldás, mert eltértek tőle a gonosz nyugati hatalmak miatt. „A fény felé” címmel megírta „az orwelli álom iszlamista változatát”. A harmadik generáció legismertebb képviselője, Szajjid Qutb (1906-1966), azzal az igénnyel lépett fel, hogy aki őt nem követi, az nem muszlim, hanem hitehagyott, ezért meg kell ölni. E nézete miatt kivégezték, sokak szemében mártír, aki az iszlámért áldozta életét. Ma is milliók olvassák műveit hallgatólagos egyetértéssel. Muhammad Faradzs (1954-1982), az Anvar Szadat egyiptomi elnök elleni merénylet (1981) szellemi atyja „Az elhanyagolt kötelesség” címén megírta „a terrorizmus bibliáját”. Szerinte mindenkit, aki újítást, bidáht akar bevezetni, el kell pusztítani. Közeli és távoli ellenség van, a közeli kiszolgálja a távolit, a nyugatot, először tehát a kiszolgálókat kell megsemmisíteni. Miután azonban ez a taktika az első öböl-háború óta nem működik, (a távoli is közel került), az azóta elkövetett merényletek is mutatják, hogy a távolira is figyelnek, hiszen ha a távoli nem támogatja a közelit, akkor az utóbbi sem maradhat fenn. A nyugat tehát a külső ellenség, amelyről viszont „rémületesen leegyszerűsített civilizációs kép” van az iszlamistákban. Al-e Ahmad iráni író szavával a gharbzadegi, (gharb = nyugat, zadan = üt) a nyugat csapás az iszlám világra. Semmi nyugati nem kell, ezért van például „Mekka-kóla”. Edward Said, a new yorki Columbia Egyetem palesztin származású professzora (1935-2003) Orientalism c. könyve (1978) szerint az orientalisták jelentős hányada kém, vagy az iszlám ellenfele, így nála Goldziher Ignác (1850-1921) már pusztán a neve, továbbá műveinek nyelve alapján is „német ügynök” volt.
A balos iszlamizmus és a marxista ideológia egymásra találását példázta Ahmadinezsád volt iráni és a néhai Hugo Chavez venezuelai elnök, előbbi szerint Ali, utóbbi szerint Jézus volt az első szocialista. A szalafizmus szerint vissza kell térni az iszlám első generációjához, ugyanúgy élni és gondolkodni. Vagy pedig egyetlen nagy politikai közösségben kellene összefogni az összes muszlimot, de ezt csak a muszlimok 3-4 százaléka tartja kivitelezhetőnek.
Azt, hogy nincs éles határ, bizonyos átmeneti jelenségek mutatják. Ilyenkor az a kérdés, hogy „még iszlám vagy már iszlamizmus”. Juszuf al-Qaradavi egyiptomi sejknek, a Muszlim Testvérek szellemi vezetőjének (1926) ma is van telefonos műsora Katarban. Bin Ladennel ellentétben azt mondja, hogy 9/11 iszlámellenes. Palesztinában azonban szabad hasonló módszereket alkalmazni, hiszen ott a szent föld visszavétele a cél. Mégis vannak olyanok, akik a liberális iszlám képviselőjének tartják. Bassam Tibi szír származású göttingeni professzor, aki valóban azt képviseli, kijelentette, hogy nem hajlandó egy könyvben szerepelni vele. Ide tartozik a fiqh al aqalliat is: e nézet szerint a muszlimoknak nem kell elköltözniük onnan, ahol kisebbségben vannak, jóllehet a jog ezt kívánná meg, hanem helyette az iszlám propagálását kéne végezniük annak érdekében, hogy többségben legyenek. E tétel megítélése attól függ, hogy ki mit akar látni benne: ügyes kommunikációt az iszlám terjesztésére, vagy kísérletet az erőszak megállítására. Tariq Ramadan genfi professzor, akit szintén sokan a liberális iszlám képviselőjének tekintenek (amúgy Hasszan al-Banna unokája), iszlám közösségben ennek hirdetője, az USA-ból kitiltották.

Jany János kérdésekre válaszolva elmondta: az iszlám célja, hogy az egész világ muszlim legyen, de sok kisebb központ van, sok külső célpont ellen és egymással is küzdenek. Az 1979-es iráni alkotmány szerint az állam és a hadsereg feladata a síita iszlám elterjesztése a világon. Szíriában, Libanonban erőteljesen jelen van. Kászim Szulejmani tábornok, az iráni forradalmi gárda különleges egységének parancsnoka (gyakorlatilag a hírszerzés főnöke) temetésén idén januárban egymillióan voltak. A nyugati világban hol lennének ennyien egy mégoly ismert katonatiszt temetésén. Szaúd-Arábiának pedig két fő exportcikke van: az olaj és a szigorú vahhabizmus, főleg Afganisztánba és Pakisztánba, továbbá Európában például az algériaiaknak, marokkóiaknak is ők építenek mecseteket, mivel utóbbiak anyagilag nincsenek abban a helyzetben. Olajsejkek felvásárolnak futballcsapatokat (például a Paris-Sain Germaint és a Manchester Cityt), de belépnek az európai felsőoktatás fellegváraiba is.
Az Iszlám Állam kudarca alapvetően regionális problémának tekinthető. A probléma nem az iszlám, hanem a Közel-Kelet, az iszlám inkább csak hivatkozási alap, persze nem elhanyagolható. Indonéziában is van szigorú iszlám, de iszlamizmus alig. Ami az Iszlám Állam jazidiakkal és másokkal szembeni bánásmódját illeti, itt a IX-X. századi iszlám jogra hivatkoztak: a nem muszlim házassága a fogsággal megszűnik, és azt tehetnek vele, amit akarnak.
Az iszlamizmusnak sok kritikusa van az iszlámon belül, ám ezek vagy üldözött, vagy marginalizált figurák, rendszerint el kellett hagyni hazájukat – az iráni Abdel-Karím Szorús, Mohszen Kadivar és Akbar Gandzsi, a hitehagyás vádjával kivégzett szudáni Mahmud Taha (1909-1985), a szintén szudáni Abdullah al-Nai’m, és a már említett Bassam Tibi. Az úgynevezett euroiszlámnak nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani, ez jelenleg sajnos csak egy szűk értelmiségi körben érvényesül. Ezért a Ferenc pápa és Ahmed al-Tajjib kairói főimám által tavaly februárban Abu Dhabiban aláírt nyilatkozattól sem lehet túl sokat várni. Természetesen szükséges a keresztény-iszlám párbeszéd, de kérdés, hogy kik a tárgyalópartnerek. Összességében elmondható, hogy 1500 év tapasztalata és 300 év gyarmati múlt nem hagyható figyelmen kívül.

*
Nagyon fontos és hasznos volt a fogalmak és előzmények tisztázása. A problémák jelentős része, mint hallhattuk, abból adódik, hogy a muszlimok nagy hányada is csak felszínesen ismeri a saját vallását. De ez sajnos a „keresztény Európáról” is már jó ideje egyre inkább elmondható. Mikor jön az ébredés?


Szentpétery Péter

Joomla templates by a4joomla