Vallás, kultúra és politika a Közel-Keleten – különös tekintettel a keresztények helyzetére
A Vallásközi Dialógus Bizottság idei nyílt ülésének vendége Speidl Bianka, a Századvég Alapítvány vezető kutatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szent II. János Pál Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa, ismert Közel-Kelet-szakértő volt április 25-én.
Előadásának kezdetén összefoglalta a legfontosabb tudnivalókat az iszlámról. Állam és egyház nem válik el, átfogó, mindent szabályozó rendszernek fogja fel magát. Számára a kinyilatkoztatás földi struktúra nélkül kivitelezhetetlen, a vallási előírások minden szinten történő betartása maga a hitvallás. Törvényvallás, azaz a dogmatika helyét a törvény foglalja el. Öt fő alapelve van: a vallás, az élet, az egészség, a család és a vagyon védelme –, ebben a sorrendben. Nyilvánvaló, hogy nehéz kereszténynek maradni ilyen közegben. Allah eredetileg mindenkit muszlimnak teremtett, minden az iszlám szerint létezik, az számít, hogy mi mennyire felel meg neki. Dichotómikus vallás, az iszlámban nem lehet „kicsit” vagy „a magunk módján” hinni. Fel lehet tenni a kérdést, hogy támogatja-e a háborút, vagy pedig a béke vallása-e. A kérdés azonban valójában az, hogy bármely tett menyire felel meg az isteni kinyilatkoztatás végsőnek tartott, földi megvalósításának. Továbbá ki határozza meg, hogy ma mi az érték és az érdek az iszlám szempontjából. A vallás alapvetően polarizált, sokféle, sokszínű, nincs egyetlen központi főhatósága, bár vannak fontos tekintélyei, például a kairói Al-Azhar Egyetem, vagy az iráni vallási vezető. Az alaptételben viszont egyetértenek: mindennek az iszlámot kell szolgálnia.
Van békés és harcos iszlám, ám napjainkban az utóbbi előtérbe került, politikai és gazdasági okokból, de ez a mérsékelt muszlimokra nézve is rendkívül káros. A konzervatív iszlám uralja a világot, és ehhez megvannak az anyagi forrásai. 2011 óta (is) nyilvánvaló a szekuláris társadalmi-politikai berendezkedések kudarca. Többnyire nem a mérsékelt iszlámmal van dolgunk. Szaúd-Arábia és Irán alapvetően teokrácia, máshol a Code Napoleon van érvényben a büntetőjogban, míg a saría a családjogra korlátozódik.
Az 1948-tól függetlenné váló államokban a szekuláris berendezkedés diktatúrával, személyi kultusszal és öröklődő hatalommal járt. Azokban az országokban (volt) „normálisnak” mondható a keresztények helyzete, ahol ezt erős központi hatalom szabályozta. Az Oszmán Birodalomban az 1420-as évektől alakult ki a millet-rendszer, egyfajta autonómia, ahol bizonyos szokásokat és gazdasági tevékenységet engedélyeztek. [Vallási alapon minden kisebbség egy millet – nemzet volt. Saját ügyeikben, tagok közötti vitákban önállóan jártak el, intézményeket tarthattak fenn.] Ennek gyökere az iszlám vallás keresztényekre és zsidókra vonatkozó dzimmi koncepciójában gyökerezett (korlátozásokkal való elfogadása, amire a muszlimok vívmányként tekintettek). A Közel-Keleten nincs polgári házasság, hanem az adott felekezet, egyház családjogi szabályozását fogadják el. A birodalomban 1856-ban kimondták a vallásszabadságot, de nem a mi fogalmaink szerint, hiszen az iszlámot nem lehet megkérdőjelezni, tilos a hitehagyás. A keresztények a szigorúan ellenőrzött társadalmakban (Egyiptom, Szíria, Irak) évtizedekig biztonságban éltek, és nem lázadtak a rendszer ellen. Az „arab tavasz” ezt az egyensúlyt alapjaiban rengette meg. Ugyanakkor hamis és egyoldalú az az állítás, hogy „a diktátorokat támogatták” ezekben az országokban. 2011 előtt sokkal kisebb volt az elvándorlás. A külföldi vendégmunkásnak volt otthon egy háza, biztosította a család stabilitását, ez akár 20-25 otthonmaradó családtagot is jelenthetett. Sok keresztény dolgozott az USA-ban zöld kártyával, sokan tanultak nyugaton, egy másik állampolgárságot is felvettek veszély esetére, de nem akartak végleg kivándorolni. Ahogyan Henri Boulad, a híres egyiptomi-libanoni jezsuita teológus is mondta: a keresztényeknek nagy túlhatalomban kell érvényesülniük, de ebben a legjobban a szomszédság által kialakított kapcsolatrendszer működött. Így például a szíriai muszlimok jól ismerik a kereszténységet. Speidl Bianka elmondta, hogy amikor Damaszkusz szegény külvárosában albérlőként élt, palesztin háziasszonya húsvétkor az öt kenyeret és két halat ábrázoló tálat vett neki. Megkérdezte, hogy tudja-e, miről szól, de a megajándékozott igenlő válaszán túl ő is el akarta mondani. Libanonban március 25., Gyümölcsoltó Boldogasszony napja mindenki számára vallásközi ünnepnap. Az előadó tanúja volt, ahogyan a Mária-szúrát (Korán 19., amely szintén leírja Gábriel arkangyal látogatását), és az evangélium vonatkozó részét egymás után recitálják a két vallás képviselői művészi előadásban. Egy másik példa, hogy a 2019-ben nagycsütörtökön Szíriában előadott passiót egy muszlim rendező rendezte. A keresztények élete nem lenne lehetetlen, de sajnos a nyugati egyházak sincsenek igazán tisztában a lehetőségekkel és a körülményekkel. Mára az 1910 körüli tíz százalékról kettőre csökkent a közel-keleti keresztények aránya. Említette, hogy a maronita majd protestáns Butrusz al-Busztani (1819-1883) író, nyelvész, dragomán (követségi tolmács) 1870-ben Bejrútban nemzeti iskolákat nyitott, ahol minden felekezet gondoskodott a sajátjainak hittanóráiról. A protestáns misszió is ekkor erősödött meg, és adták ki az első modern arab nyelvű Bibliát, (Van Dyck’s Bible) mégpedig azzal a szándékkal, hogy nyelvi színvonala a Koránéval vetekedjen. A fordítást a muszlim Juszuf Al-Aszir (1815-1889) író, költő, vallásjogász lektorálta.
A Közel-Keleten az arab szocializmus sohasem volt ateista, ám a korrupt és kiszolgáltatott államokban a gazdasági fejlődés egy szűk elitet szolgált ki. Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb lett a gazdasági és politikai instabilitás, így például Libanon, amelyet az 1970-es évekig a Közel-Kelet Svájcának neveztek, ismételten a tönk szélére került. Az állami tisztségek elosztása ma még az 1932-es arányok alapján történik – 60 százalék keresztény, 40 muszlim, de mára ez körülbelül 30-70-re változott. A Közel-Keleten az elmúlt 110 évben a keresztények száma négyszeresére, a muszlimoké tízszeresére növekedett, a kivándorlás azonban ezen is sokat ront. Az USA és az EU a szankciókkal tulajdonképpen a szír népet bünteti. Naponta csak 3-4 órában van áramszolgáltatás, állandósult az üzemanyag- és a kenyérhiány. Az előadó 2017-ben járt Szíriában, de ma ahhoz képest is sokkal szomorúbb a helyzet. Sokan nyugatra és az Egyesült Arab Emirátusokba járnak dolgozni, és ha a helyzet nem javul, soha nem fognak visszatérni.
Mi a megoldás? A keresztények részére nem lehet területi autonómiát biztosítani, ahhoz túlságosan keveredik a lakosság. Az egyházhoz tartozás politikai képviseletet is jelent, de újra kellene gondolni: legyen vallási és kulturális autonómia, de az általános polgári jogok is érvényesüljenek, így például a polgári házasság. Megoldás csak kompromisszumokkal képzelhető el, és a keresztények is megosztottak. Az előadó 2017-ben 30 interjút készített Libanonban szíriai és iraki menekültekkel. Szíriában 7, Irakban már 14 éve folyt a háború, az irakiak, akik először belső menekültek voltak, addigra teljesen kimerültek. A szírek azt mondták, hogy visszaköltöznének, ha újjáépíthetnék a házaikat, de azóta már ők is el akarnak menni. Nyugaton sokat foglalkoznak a muszlim bevándorlókkal, de a keresztények problémáját nem értik. A keleti kereszténységnek (ahogy az iszlámnak) a közösségi lét az alapeleme, fontos, hogy külső megnyilvánulásai legyenek a hitnek, az ünnepi felvonulásoktól elkezdve. Nyugaton a közösségi szempont egyre inkább kiesik, és a keresztény élet (is) individualizálódik.
Kérdésekre válaszolva Speidl Bianka elmondta, hogy az iszlámban évszázadok óta egyfajta intellektuális stagnálás figyelhető meg. A görög szellemi örökség inspiráló hatása megszűnt, a konzervatív tendenciák, így például a vahabizmus érvényesül. A privát iszlámnak is vannak hívei, de ez csak egy szűk kört jelent. A keleti keresztények esetében a civil társadalom megerősítése jelenthetné a kiutat. Egy keresztény párt önmagában nem lenne elég erős. Frakcióként koalíciós partner lehetne, de akkor az a kérdés, hogy ki lenne az állam partnere, a keresztény párt vagy az egyházak. A protestánsok persze sokkal kevesebben vannak. Szíriában egy ma már csak 30 ezer lelket számláló egyház mind az öt püspökségét megtartotta, a hívek fogyása ellenére is. Átfogó segítségre lenne szükségük. Irakban inkább lehetett volna területi autonómiát kialakítani a keresztényeknek, de mára már úgy tűnik, hogy ez elkésett.
Arra a kérdésre, hogy az iszlám miért nem nyitott mások iránt, a válasz: a muszlimokkal lehet baráti viszonyt kialakítani, de a közösségi kontroll hatására az egyén viselkedése megváltozhat. Ez pedig nem rosszindulat vagy agresszivitás, hanem szabálykövetés. A szabályozottság sokkal elviselhetőbb számukra, a szabadsággal a legtöbben nem tudnak mit kezdeni. Nyugaton a keresztek eltávolítása, a köztéren felállított karácsonyfáról való lemondás az utolsó pillérek lebontását jelenti, hiszen a muszlimok igazán a transzcendenshez tudnának kapcsolódni. A mérsékelt muszlimok elfogadják a keresztényeket. A szekularizáció persze az iszlámot is érinti. Tunézia ebből a szempontból különösen érdekes. Habib Burgiba elnök 1960-ban betiltotta a ramadánt, és szekuláris, autoriter rezsimet alakított ki. Itt, 2011-ben kezdődött az arab tavasz gazdasági problémák miatt azzal, hogy egy utcai árus engedély hiánya miatt felgyújtotta magát. A felkelés eredménye felvilágosult iszlamista fordulat lett, amely azt hirdeti, hogy: „Azért nem igazságos a társadalom, mert nem eléggé muszlim.” A 2011-13 közötti egyiptomi iszlamista kormánynak katonai puccs vetett véget.
A muszlimok Nyugaton nem tudnak mihez kapcsolódni. A nyugati társadalmakban felhígultak a szokások és általában a vallásgyakorlás. Az iszlámra való áttérést sokaknál az motiválja, hogy egyszerű és átlátható. A szegényadó (zakát) általában tíz százalék, a síitáknál ehhez még további öt járul különböző projektekre. Az Öböl-monarchiákban túlnyomórészt nem muszlim vendégmunkások dolgoznak, és ezek az államok elsősorban a jelenleg 6-7 százaléknyi európai muszlimot segítik – nem véletlenül alakulnak iszlám bankok, és haladja meg ezt az arányt a halal-élelmiszerek forgalmazása.
*
A témát és a meghívást az motiválta, hogy az idei ökumenikus imahét anyagát a Közel-Keleti Egyházak Tanácsa (MECC) állította össze Mt 2,2 alapján: „Láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Bármennyire nehéz és szomorú is most arrafelé a keresztények helyzete, ők sem érik be ennek megállapításával, amint erről az utolsó mondat is tanúskodik: „Az MECC továbbra is azért imádkozik és munkálkodik, hogy Krisztus világossága egyre fényesebben ragyogjon napkeleten.”
Szentpétery Péter
bizottsági elnök
