A főszerkesztő jegyzete 2025/4.

A centenáriumi évünk
utolsó számához értünk. A Szemle második és negyedik száma hivatott különösen is utalni a 90 éves szolgálatára. A második számban közöltük a jól sikerült konferencián, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen elhangzott előadásokat, amelyek azt vizsgálták, hogy az egyes egyházakban milyen szerepet töltött be a Theologiai Szemle az elmúlt évtizedekben. A negyedik szám pedig – az ünneplés másik tartalmi pilléreként – a születési helyen, Debrecenben, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen megrendezett konferencián elhangzott előadások egy részét közli, amelyek arra mutatnak rá, hogy az elmúlt száz esztendőben milyen hangsúllyal voltak jelen a Szemlében az egyes teológiai diszciplínák. Köszönet illesse a két Alma Matert a befogadásért, hogy méltó helyet adtak egyrészt a visszatekintésnek/mérlegelésnek, másrészt pedig új lendületet a jövőbeni szolgálat számára!

E számban illő a külön köszönet a Both Antal Teológiai és Kulturális Alapítvány gesztusáért, amely szerint a 100 éves ünnepségünk teológiai, tematikus pillérét nem csak Debrecenben tarthatjuk, hanem egy immáron patinás teológiai konferencia keretében, nevezetesen az V. Debreceni Ökumenikus Napokhoz kötődően. Ennél az ökumenikus miliőnél, amelyben protestáns, római katolikus, görögkatolikus és ortodox teológusok és teológiák egyaránt megszólalnak, nem lehetne kedvezőbb, felemelőbb kontextust talál-ni. Nevesen is köszönetet mondok ezért a befogadásért Kustár Zoltán elnök úrnak, professzor úrnak!

Gondviselésszerű ajándékként veszem tudomásul, hogy a mi 100. évfordulónk egy olyan 1700 éves évfordulóba ágyazódik, amelynek tematikája – nevezetesen a Niceai Zsinat üzenete – mondhatom, hogy óriási hatással volt egyrészt a későbbi keresztyén teológiai diskurzusokra, valamint a szakrális és szekuláris hatalmi ambíciók harmóniájára és konfliktusaira, végső soron a keresztyén teológiá(k)ra, továbbá az egyház és az állam kapcsolatára.

A Niceai Zsinat, az oda és az onnan tovább vezető út úgy tartja központban a trinitárius dogmát, hogy egyben életben tartja hitünk abszolút pillérét, a Krisztus-centrikusságot. Talán mondhatom, hogy a Niceánum a folyamatos reformációnak az ősforrása, hiszen a Szentháromságnak csak isteni személy lehet a tagja, és így Krisztus istensége, mintegy implicite előfeltételként „mondatik ki”. Krisztus emberi/isteni kettős természetének a dialektikus egységét később a 451-es Kalcedoni Zsinat oldja meg. S mindezt nevezem a mindenkori reformáció ősforrásának, mert az egyházi/teológiai deformáció – bármivel is kezdődik – előbb utóbb krisztológiai formát ölt, krisztológiai devianciába/deficitbe torkollik. Erre pedig csak egyetlen jó, radikális válasz van: solus Christus.

Talán szerénytelenül, de a centenáriumi év emelkedettségében kimondhatom, hogy a Szemle sem akar/akart mást. Elvárt tudományos igényként széles ölelésben ad(hat) helyt ilyen-olyan fölvetéseknek, de trinitárius, mondhatni niceai korrektséggel és hűséggel ragaszkodik ahhoz, hogy az utolsó szó – a sola Scriptura alapján – a solus Christus legyen. A mi centenáriumi ünneplésünknek, esztendőnknek is ez az utolsó szent szava.

Bóna Zoltán