A főszerkesztő jegyzete 2022/04

Európa és az egyházak

címmel tartotta a Theologia Szemle szerkesztőbizottsága legutóbbi nyilvános, tematikus ülését október 14-én, ez alkalommal Bécsben a Magyar Kulturális Intézetben. Erről, ennek tartalmáról e lapszámban még olvashatunk.
Most azonban az alábbi néhány sorban az említett konferenciától is bizonyára inspiráltan azokat a gondolataimat osztom meg, amelyek az európai integráció kezdetével, folyamatával és jelenlegi állapotával kapcsolatosak. Teszem ezt természetesen úgy is, mint aki az Európai Egyházak Konferenciája Egyház és Társadalom Bizottságának keretén belül egyházam megbízásából is az Integrációs Bizottság munkájában részt vettem több mint egy évtizeden keresztül a csatlakozást megelőzően és azt követően is.
Ha a kezdetekre gondolunk, nem kerülhetjük el Robert Schumannak, Franciaország akkori külügyminiszterének híres megállapítását: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Azok a vezető politikusok: Robert Schuman, Alcide De Gasperi, Konrad Adenauer, Charles de Gaulle etc., akik azon dolgoztak, hogy az alig elcsendesült II. világháborús fegyverek újra meg ne szólaljanak Németország és Franciaország között, mind ezt vallották. Tehát az Európai Uniónak, ahogy ma mondjuk, vagy Közösségnek, ahogy korábban mondák, egy keresztyén alapú békeprojektumát indították el először 6 ország részvételével, amely mára 27 ország uniója lett. Természetesen ezt a békeprojektumot gazdasági együttműködések elősegítésével kívánták megvalósítani. Európa persze még mindig sokkal nagyobb, mint az Európai Unió országainak összessége, de azért mégiscsak egy Európáért aggódunk, vagy egy Európát veszélyeztetünk. Erre a legjobb példa az, hogy amikor az Unió szomszédságában két nem-tagország harcol, akkor egyrészt az egyiknek az oldalán sok Uniós ország harcba száll, másrészt pedig az egész Unió issza keserű levét a háborús konfliktusnak.
Ezzel együtt nagyon elszomorító, hogy a háborúba „pénzzel, paripával és fegyverrel” beszállóknak ki nem jön a száján a „béke” szó! Az csak hab a tortán, hogy Nyugat-Európa olykor a keresztyén ellenességig ragadtatja magát az individuális szabadságjogok abszolutizálása érdekében. Tehát keresztyén etikai motivációt nem is várhatunk Nyugat-Európától a béke érdekében. Más szóval az alapító atyák mindkét vágya látszik az eltűnésig marginalizálódni. Az egyik a békesség, a másik a keresztyén testvériség. Békességről a meghatározó politikusok közül csak Ferenc pápa, a magyar miniszterelnök és kormánya beszél.
Nem lehet nem látni, hogy az eredeti keresztyén békeprojektum enyhén szólva bukásra áll. Az alapító atyáknak a dilemmája negatíve eldölni látszik. A Theologiai Szemle „szemléletével” azonban ez nem lehet zárszó. Volt már Európa mélyponton, például a Harmincéves háborúban. A hívő ember tudja, hogy sok van az emberre bízva, sok van a kormányokra bízva, sok van kormányok szövetségeire bízva, de egyikre sem minden! Ilyen körülmények között vannak jelen agyongyötörve, támadva és provokálva a keresztyén értékek ma is Európában. Hiszem, hogy így van jelen a békevágy is minden jóérzésű ember szívében, és ez a kettő Isten tervéből jön, s így győzedelmeskedni fog.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2025/02

A Szemle 100 évének

textusáról és kontextusáról megkezdődött a diskurzus. A megelőző szám tanulmányai tudatos és spontán szerkesztés kapcsán egyaránt utalnak a Szemle 100 éve textuális és kontextuális folyamatára és abban a jeles állomásokra. E rovatban nyilván ennek részleteibe nem megyek, de idevonatkozó gondolataimat megosztom.

– A Szemle – majdnem – in sui generis ökumenicitását nem csak az jelzi, hogy református és evangélikus szerzők, olvasók/intézmények lapjaként működött „elejitől fogva”, hanem az is, hogy a háború előtti számok is bőségesen foglalkoztak olyan teológiai és egyházi témákkal, amelyek messze meghaladták a protestantizmust. Az ortodoxiával és a római katolikusokkal foglalkozó írások messze megelőzik ezeknek az egyházaknak az ökumenében való aktivitását.

– A tíz éves szilencium sem tudta elnémítani a teológiai diszkurzust. Hogy a Szemle nem jelent meg, kéthavonta adott egy jelzést az elhívottak és elkötelezettek számára, hogy valami nagyon nincs rendben. A Szemle 1958-as újraindulásának első éveiben, szinte már embriotikus állapotában pedig nem kisebb ökumenikus események „ringatásában élt”, mint a protestáns és ortodox Európai Egyházak Konferenciájának megalakulása; az ortodox egyházaknak az Egyházak Világtanácsa és a nemzeti ökumenikus tanácsok munkájába való bekapcsolódása; a Keresztény Egységtitkárság megalakulása és nem utolsósorban a 2. Vatikáni Zsinat megindulása és lelkesítő folyamata. E mögött a szimpla felsorolás mögött úgy ítélem meg, hogy rengeteg informatív, provokatív, bátorító és lelkesítő impulzus érte el a Szemle érző lelkű és teológiailag művelt szerkesztőit. Talán éppen ez a magyarázata annak, hogy a dominánsan protestáns egyházi/szerzői kör e folyóirattal széles körben nyerte meg hazánkban a világi egyetemek, könyvtárak, továbbá a nyugati és keleti kereszténység figyelmét.

S ha már erről a – majdnem – egyetemes figyelemről beszélek, utalnom kell Ferenc pápa szolgálatára és halálára, valamint XIV. Leó pápa beiktatására, amely közérdeklődéstől övezve történt. Ennek sorában elhangzott egy szakértői, de populáris vélemény, amely egy közös pontja lehet a Szemlének és a két pápa szolgálatának. Hangsúlyozom, hogy az alábbiakat egy nyilvános szakértői elemzésből veszem. A visszaemlékező úgy méltatta Ferenc pápa szolgálatát, mint aki nem újat hozott, hanem visszatért a 2. Vatikáni Zsinat felismeréseihez és megelevenítette azokat az elemeit, amelyek az elmúlt 50–60 évben meggyengültek. Olykor azonban a maga lelkületének megfelelően radikalizálta azokat. Leó pápa pedig – vélekedett az elemző – a maga dogmatikus/jurisztikus hátterével bizonyos szempontból mérsékeli a Ferenc pápánál olykor megjelenő radikalizmust a 2. Vatikáni Zsinat vívmányait illetően.

A Szemle pedig úgy jön ide, hogy éppen az a feladata, hogy „ót és újat hozzon elő” Lélektől lelkesen és/de teológiai akríbiával a krisztusi gondolatvilág és intézményrendszer legszélesebb köreiből és köreiben. Száz évvel a hátunk mögött legalább így menjen tovább!
Bóna Zoltán

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2023/01

XVI. Benedek pápa

halála meghatározta a 2022–23-as év fordulójának közbeszédét egy- házi, társadalmi és politikai területeken egyaránt. A római és az ökumenikus méltatások „méltók” voltak hozzá: tudományos teljesítményéhez, pietásához és egyáltalán emberi nagyságához. Az ultraliberális kritikus megnyilatkozások egyrészt minősítik szerzőiket, másrészt pedig megerősítik a pápa hűségét a Szentíráshoz és egyházának hitté- teleihez.

Ezek tudatában persze a Theologiai Szemle örömmel közli Kránitz Mihály méltó megemlékezését, amihez lélekben csatlakozva búcsúzik a keresztyénség szellemi, lelki óriásától. Úgy érzem, hogy a Theologiai Szemle nevében azonosulva az elismerő szavakkal kimondhatom azt az evidenciát is, hogy a római egyház máig érvényes, elsősorban ekléziológiai tantételei határt szabtak az ökumenikus nyitottságának is. A visszaemlékezések, méltatások között több megemlékező nem tudta nem említeni azt a különlegességet, hogy „nyugalmazott pápáról” van szó. A pápák nem szoktak lemondani, nem szoktak nyugdíjba menni. A történelem tanúsága szerint – a pápaság körüli középkori botrányoktól eltekintve – V. Celesztin volt az, akit jámborsága, imád- ságos jó lelke miatt beszélt rá a lemondásra utóda.

Az persze tény, hogy Joseph Ratzinger bajor bíboros – majd később a hittani kongregáció prefektusa – elsősorban teológus volt a tudományosság és a pietás tekintetében egyaránt. Ez a lelki habitus bizonyára sokszor nehézséget szenvedett az egyházkormányzói feladatok végzésekor. Ez talán magyarázatul szolgál arra, hogy 2013 februárjában egészségének megromlására hivatkozva lemondott. Ekkor 86 esztendős volt, ami tisztes kor, de ha azt vesszük, hogy utána viszonylagos szellemi és lelki frissességben, valamint aktív munkában tölt még itt e földi világban közel 10 esztendőt, akkor e tény egy kicsit meggyöngíti a korábbi érvelést.

A pápák betegen, kerekesszékben is pápák, ameddig lelki, szellemi méltóságot hordoznak. Ez az állapot XVI. Benedeknél egy évtizeddel élte túl pápai hivatalát. Ez pedig talán jogosan veti föl azt a kérdést, hogy visszavonulásakor nem nehezedett-e rá elhordozhatatlan súllyal ugyanaz – az önmagában is ellentmondó – ultra-liberális kritika, amely szándéka szerint a méltó főhajtást is megzavarni kívánja. Akik azonban nem előítélettel, hanem ideológiáktól szabadon gondolnak az elhunyt pápára, azokat ez nem tudja eltántorítani a tiszteletteljes emlékezéstől.

Inspiráció a bibliai hagyományban

A Both Antal Teológiai és Kulturális Alapítvány 2022. november 10–11-én tartotta a Debreceni Református Kollégium dísztermében a fenti címmel az úgynevezett III. Debreceni Ökumenikus Napokat. A gazdag anyag tematikájáról és a neves előadók soráról az alábbiakban adunk információt a következők szerint:

Fabiny Tibor: Inspirációtan a jelenkori protestáns teológiában

Kránitz Mihály: Inspirációtan a jelenkori római katolikus teológiában

Balogh Csaba: Inspiráció a prófétai elhívástörténetek és önreflexiók fényében

Cziglányi Zsolt: Igaz és hamis próféták, avagy az inspiráltság kritériumai

Hanula Gergely: Ihlet és inspiráció a görög/hellén világban

Oláh Zoltán: A Septuaginta és az inspiráció

Peres Imre: Az Újszövetség tanítása az inspirációról

Gyurkovics Miklós: A görög egyházatyák és az inspiráció

Zsengellér József: Szent Lélek és inspiráció Qumránban és a rabbinikus irodalomban

Krakomperger Zoltán: Inspiráció és kánon

Hafenscher Károly: Inspiráció és az igehirdetés

Az érdekfeszítő teológiai témától is „inspirálva” a reggeli áhítatot Fekete Károly Tiszán- túli református püspök tartotta, amelynek meditációját e lapszámunk 3. oldalán olvashatják. Az alábbiakban pedig Kocsi György: A Lélek emberei az Ószövetség történeti könyveiben, Kustár Zoltán: Profétizmus és a kultusz, továbbá Adorjáni Zoltán: Josephus Flavius és Alexandriai Philón inspirációtana című előadásokat olvashatják. (a főszerkesztő)

A főszerkesztő jegyzete 2023/02

Az aktualitás iránti elkötelezettség

diktálja, hogy ismét reflektáljak a pápalátogatásra méghozzá azzal az egyetlen gondolattal, hogy összességében, általánosságában és fővonalában azért volt össztársadalmilag pozitív a fogadtatása, mert inkább volt katolikus, mint római. A 21. század észak-nyugati világának kritikus kérdéseire mondhatni, hogy olyan biblikus válaszokat adott, amelyek jó érzéssel rezonáltak a jó szándékú emberekben. És most elsősorban nem a politikai elitre, hanem a zsidó-keresztyén gyökerű, de a szekularizáció szelétől erősen megérintett tömegekre gondolok. Mindezt pedig úgy értékelem, mint az ökumenikus haladásnak egy megújuló jelenségét, amelyben a régi és egyszerű vágy teljesül: Nem azt nézzük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. Ezzel lett Ferenc pápa idei látogatása a felekezeti és politikai partikularitás felhangjain messze túlmutatóan – szerintem – össznemzeti, figyelemre méltó, sőt ígéretes eseménnyé. Soli Deo Gloria!

Hasonlóan említésre méltó eseménynek gondolom a CPAC – Konzervatív Politikai Akció Konferenciát, amely másodszor került megrendezésre Budapesten. Természetesen a progresszív-liberális ideológia szerint az egész esemény, benne minden szó, politikailag inkorrektnek minősül. Ezen nem csodálkozhatunk és fordítva is igaz. Ami miatt megemlítem ezt a rendezvényt az az, hogy az előadásokban általában azt a tipikusan kálvinista teologumenont véltem fölfedezni, amely az állam és az egyház radikális szétválasztása mellett nem csak az egyház és társadalom szétválaszthatatlanságáról szólt, hanem az Isten és a politika – a város és a közösség élete – szétválaszthatatlanságáról. Ez tipikusan az Isten abszolút szuverenitásának kálvinista hangsúlyozása, amely egész egyszerűen nem szabadítja föl a közéleti embert – akár hisz, akár nem – az Isten előtti felelősség alól. Még egyszerűbben: a püspök vagy a lelkipásztor nincs közelebb az Istenhez, mint a miniszter vagy a polgármester. Egyforma a távolságuk, mert az Isten és az ember közötti távolságot nem az ember, hanem az Isten határozza meg.

Sok szó esett e két napban a világ száz bajáról, vélt vagy vágyott megoldásokról. Számomra azonban mindezekkel együtt megerősödött a klasszikus apostoli és politikusi hitvallás: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31)

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2023/03

A Baptista 500

emlékév a kárpát-medencei anabaptizmusról apropóján megrendezésre kerülő számos tudományos és populáris baptista egyházi eseményhez szívből gratulálok és azt gondolom, hogy ezt tehetem a Szemle szerzői és olvasói nevében egyaránt. E lapszám az éves rendezvénysorozathoz a következőkkel csatlakozik. A meditáció szerzőjéül a baptista egyház elnökét, Papp Jánost kértem fel, valamint a tanulmányi rovatban három előadást közlünk egy tartalmas bevezető után. A bevezetőt a program felelőse Háló Gyula írta, az előadások szerzői pedig Dienes Dénes, Gudor Botond, Bereczky Lajos. Az évfordulós esemény kapcsán köszönetet mondok a mindenkori baptista szerzők és témák szinte folyamatos jelenlétéért e szakfolyóirat hasábjain és ennek folytatására minden illetékest, érintettet ezúton is buzdítok.
A kitekintés rovatban és a könyvszemlében egyaránt megjelenő teremtés vs. evolúció szinte örökzöld témát aktuálisnak éreztem közkinccsé tenni és a kopfban egyfajta diszkusszió közlésére való készséget is felkínálok. Bevallom, hogy az idevonatkozó, majd félévszázaddal ez előtti tanulmányaim mind a mai napig megbékélésben hordozzák e témát számomra. A Teilhard de Chardin-i „krisztologikus evolúcióelmélet” inkább a tekintélyelv okán jelentett mintegy intellektuális megnyugvást. A budapesti teológián az idevonatkozó bibliai/teológiai tanulmányaimban pedig a teremtéstörténet kortörténeti, exegetika és hermeneutikai interpretációja jelentett olyan érvelést, amely után nem éreztem szükségszerűnek a kettő ütköztetését. Persze elismerem, hogy ebben lehet egy kis felszínesség, de ki az közülünk, aki minden elvi megfontolást vagy gyakorlati jelenséget a maga teljes mélységéig érteni akar vagy tud?!
Mindazonáltal hiszem, hogy e kérdésről írni, olvasni és gondolkodni, továbbá a gondolatokat megosztani ma is mindannyiunk örömére, javunkra van. S ha már a teremtésnél vagyunk, ahonnan csak egy kis lépés a termésig eljutni – az aktualitás jegyében – hálás szívvel gondolhatunk a magyarok számára bőven megtermett kenyérgabonára, a nagyon jó ízű gyümölcsökre, a borvidékek ígéretes lejtőire és e rekkenő hőségben nem utolsó sorban arra, hogy olyan vízkincs tetején élünk, amely nem csak nekünk, hanem sok szomjazó embertársunknak elegendő (lehetne). Az Úr kegyelme megint elégséges volt a megtartatásunkra. Bölcsességünk, szeretetünk, tisztességünk pedig elégséges legyen e javak igazságos megosztására.

Bóna Zoltán