Ökumenikus temetés a saját egyházamban. (2018) Mit tartok fontosnak az egyházamban a temetés szempontjából?
Evangélikus temetés
A temetés során az egyház osztozik a gyászolók fajdalmában, és bizonyságot tesz arról, hogy az élő Úr Jézus Krisztus az ember reménysége életben és halálban. Éppen ezért a temetési szertartás célja a bűnvallás és az evangélium hirdetése, az arra való rámutatás, hogy bűneink miatt Isten haragjából vettettünk a halál hatalma alá, de Isten szabadulást is ad Jézus Krisztus által a bűntől és a haláltól, az ítélettől és a kárhozattól. Noha az elhunyt életének főbb momentumai a szertartás során nyilvánvalóan ismertetésre kerülhetnek, Isten igéje intésének és vigasztalásának a címzettjei a gyászolók, a prédikáció tehát lényegét tekintve nem az elhunytról szól. Éppen ezért nem is ítélkezünk a megholt felett, azaz képletesen szólva: sem a mennybe nem prédikáljuk őt, sem a pokolba. Így az öngyilkosságot elkövető embertársunkat is eltemetjük, nem tagadjuk meg a szertartást, hogy ezzel az elhunytat megbélyegezzük, vagy hozzátartozóit figyelmeztessük. Ugyanakkor másik oldalról általában véve sem azért végezzük el a temetési szertartást, hogy ezzel az elhunytat vagy hozzátartozóit megtiszteljük.
Az ökumenikus temetésre való tekintettel is hangsúlyosan figyelembe kell vennünk egy teológiai problémát, mégpedig a halottakért való imádság kérdését. Ágendánk szó szerint így fogalmaz: „A halottakért való imádkozást a szentírás nem tiltja, és nem parancsolja. A megholtat röviden Isten irgalmába ajánljuk, de ezen nem megyünk tovább.” Ugyanakkor tapasztalati tény, hogy lelkészi karunkban vannak olyanok, akik határozott meggyőződése szerint ez sem megengedhető, mondván, hogy a halál beállta után már nincs értelme az elhunytért való közbenjáró imádságnak. Az evangélikus gyakorlat ennek fényében e tekintetben bizonyos szűk keretek között változó lehet. Ökumenikus temetés esetén az elhunyt lelki üdvéért mondott esetleges engesztelés azonban már túl mehet azokon a kereteken, amelyeket egyházunk teológiai látásmódja kijelöl. Ugyanígy problematikus pont lehet a szentek és angyalok mint Isten előtti közbenjárók segítségül hívása egy közös szertartás során.
Az evangélikus temetési rendnek több változata is van, aszerint, hogy hány helyszínen történik a szertartás, illetve, hogy énekverses vagy liturgikus, vagy rövid rend szerint zajlik. A hagyományos temetésen túlmenően lehetőség van templomban végzett gyászistentiszteletre, vagy éppen sírkő felállításánál végzett liturgiára is.
Az általános temetési szertartásrend a következő elemekből áll:
A RAVATALOZÓBAN
KEZDŐÉNEK
ISTEN NEVÉNEK SEGÍTSÉGÜL HÍVÁSA (INVOKÁCIÓ)
BŰNBÁNATI ZSOLTÁR
KRISZTUS DICSÉRETE
KEGYELEMHIRDETÉS
IGEOLVASÁS, IGEHIRDETÉS
[HITVALLÁS (CREDO)]
ÉNEKKARI SZOLGÁLAT VAGY GYÜLEKEZETI ÉNEK
IMÁDSÁG [MIATYÁNK]
ÁLDÁS
ZÁRÓÉNEK
[ELBOCSÁTÁS]
A SÍRNÁL VAGY KOLUMBÁRIUMNÁL
ÉNEK
BEVEZETŐ IGE
HITVALLÁS
IMÁDSÁG
MIATYÁNK
ELBOCSÁTÁS, FÖLDHINTÉS
ÁLDÁS
ZÁRÓÉNEK(EK)
Református temetési szolgálat
A református egyházban a temetési szolgálat három illetve négy részből áll.
A virrasztó. Korábbi idők gyakorlata, ami még egyes helyeken ma is megvan. Amikor az elhunyt otthon volt felravatalozva, a temetés előtti este, vagy már a halálest napján, a család és ismerősök körül veszik a ravatalt és énekelnek, a lelkipásztor igét olvas és imádkozik. Késő éjszakáig így van együtt a gyászoló közösség. Ma már szinte nincs olyan hely, ahol háznál lenne a felravatalozás. Ahol ez a szokás megmaradt, ott a ravatalozóban gyűlnek össze a temetést megelőző este, és rövidebb ideig vannak együtt.
A temetési szolgálat két főrésze az istentisztelet, amely lehet bizonyos esetekben a templomban, általában azonban a ravatalozóban. Ez nem búcsúztatás, hanem istentisztelet, gyászistentisztelet, ahol ének, imádság, igeolvasás, igehirdetés hangzik el. Szinte minden alkalommal a 90. zsoltár a közös kezdőének. Az ige szabadon választott, az alkalmat kifejező. Vannak ajánlott igék is az istentiszteleti rendtartásokban. Az igehirdetés csak akkor marad el, ha esetleg az elhunyt végakarata az, hogy a bibliai szakaszon kívül semmi más ne hangozzon el. Az igehirdetés a temetés esetében különösen is tekintettel van a hallgatóságra, a gyászoló közösségre, de nem szakad el az igei üzenettől, amelynek középpontjában Krisztus halál fölött aratott győzelme áll. Az istentisztelethez csatlakozhat esetleg családtag vagy munkatárs búcsúbeszéde.
A másik főrészre a sírnál kerül sor. Ott elhangzik a feltámadásról szóló igei szakasz. Ez lehet az 1Korinthus 15 néhány verse, a János 14-ből kiválasztott versek vagy a Jelenések könyve 21. fejezetének részlete, esetleg más bibliai rész. Ezt követően közösen mondjuk el az Apostoli Hitvallást, majd áldást mond a lelkész. Énekléssel fejeződik be. Az éneklés a hantolás és a virágok elhelyezésének befejezéséig tart. A lelkipásztor részvétnyilvánítással búcsúzik el a gyászoló családtól.
A harmadik illetve negyedik rész a gyülekezet istentiszteletén történik, amikor a templomban a gyülekezet rendes istentiszteletén kihirdetik az eltemetettet, és imádságban könyörögnek a gyászolókért. Az istentisztelet végén a gyülekezet tagjainak is lehetősége nyílik a gyászolóknak részvétet nyilvánítani.
Dr. Börzsönyi József
Gyászistentisztelet a Magyar Pünkösdi Egyházban
Mérhetetlen fájdalommal jár, ha szeretteinktől e földi létben búcsúzni kényszerülünk. A gyász, ill. a vigaszvágy némelyeket eltávolít Istentől, másokat közelebb hoz a valódi vigasztalás forrásához. Mind a gyásznak, mind a vigaszkeresésnek egyik legkritikusabb pontja a búcsúszertartás.
A Magyar Pünkösdi Egyház lelkészeként, szolgatársaim nevében is elmondhatom, hogy meglátásunk szerint minden embertársunkat megilleti az emberhez méltó búcsúztatás. Ennek érdekében – lehetőség szerint – igyekszünk a gyászoló családdal, és/vagy a temettetővel előre egyeztetni a gyászistentisztelet menetét és liturgiai elemeit, figyelembe véve legmesszebbmenőkig az elhunyt és a hozzátartozók kérését, igényeit. Nem zárkózunk el pl. az urnás búcsúztatásoktól és egyes, indokolt esetekben a nyitott koporsós szertartásoktól sem.
Egyházunk nem ír elő gyülekezetei és lelkipásztorai számára egységes szertartási rendet a temetésekre vonatkozóan. A lelkipásztorok gyakorlata és a gyülekezetek hagyománya igen sokféle e téren, ezért két azonos „pünkösdi” temetési szertartással nem nagyon lehet találkozni.
Nyilvánvalóan vannak olyan liturgiai elemek, amelyek alapvetőek a búcsúztatás alkalmával. Ilyen többek között az imádság, az igehirdetés és az ének. Ezek mellett jelenik meg a nekrológ, ill. a búcsúzás. Ez utóbbi során az élők köszönnek el az elhunyttól.
A gyászistentiszteleteinket imádsággal nyitjuk és zárjuk, de a szertartás során többször is elhangzik egy-egy ima.
A szertartást a lelkész és egy vagy két segítője vezeti, de nem ritka az sem, hogy a lelkész egyedül végzi szolgálatát.
A gyászszertartások során az énekeink leggyakrabban Egyházunk énekeskönyvéből hangoznak el, de egy-egy gyülekezet gyakorlatában megjelenik a hangszerkíséret és az alkalomhoz illő, de modernebb hangvételű énekek előadása is.
Az eltérő gyakorlatok szerint előfordul, hogy a nekrológ és a búcsúzás beépül az igehirdetés menetébe, más esetben két vagy három külön résszé válik. Az igehirdetés alapját a Szentírásból olvasott szakasz adja. Az igehirdetés során lényeges hangsúlyt kap a megváltás ténye és elfogadásának szükségessége, továbbá a gyászolók vigasztalása.
Az igehirdetés, a nekrológ és a búcsúzás sok esetben igen személyes (de nem személyeskedő) hangvételű, hiszen a lelkipásztorok legtöbb esetben jól ismerik az elhunytat, ill. családját. Ezt a személyes hangvételt igyekszünk akkor is megtartani, ha számunkra kevésbé vagy egyáltalán nem ismert embertársunktól búcsúzunk. Ilyen esetekben a családtagok beszámolóiból és az elhunythoz fűződő viszonyulásukból merítjük a beszéd személyre szabott voltát.
A sírkertben, a nyugalomra helyezés előtt, mindenképpen elhangoznak a Krisztusban elhunytak üdvösségre való feltámadásáról szóló bibliai gondolatok.
A gyászistentiszteleteink szerves részét képezi a „Mi Atyánk…” kezdetű imádság elmondása, de az már gyakorlatonként eltér, hogy a liturgia mely részében kap helyet.
Előfordul a felekezetközi a gyászszertartás is. Fontosnak tartjuk, hogy ilyen esetben az egyházak képviselői előzetesen egyeztessenek a pontos liturgiáról. Ahogy az eddig leírtakból is kitűnhetett, egy ökumenikus gyászistentisztelet nélkülözhetetlen elemének tartjuk a saját szavas imát, a Szentírásból való felolvasást, Isten Igéjének hirdetését, és a „Mi Atyánk…” imádságot. Minden egyéb liturgiai komponenst kölcsönös megegyezéssel illesztünk a közös szertartásba.
Ritkán ugyan, de fordult már elő, hogy közös polgári és egyházi szertartás keretében vettünk búcsút embertársunktól. Ez esetben is a gyászoló család kéréséhez igazodva, a polgári búcsúztatóval egyeztetve végezzük szomorú, de reménységünk szerint vigasztalást hirdető szolgálatunkat.
Benedek Zsolt
Hamis béke
2017. augusztus 20., vasárnap
„Ha nem tudunk harcolni saját bűneinkkel és vakságunkkal, akkor minden elpusztulhat, ami ezer év alatt felépült ezen a gyönyörű földön" – fogalmazott Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke az államalapítás ünnepe alkalmából tartott ökumenikus istentiszteleten.
Augusztus 20. előestéjén ismét ünnepi istentiszteletet szerveztek a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) tagegyházai és tagszervezetei, hogy együtt adjanak hálát és könyörögjenek a magyar nemzetért. Az alkalomnak ebben az évben is a Budai Református Egyházközség temploma adott otthont.
Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök a 33. zsoltár 10. verse és Jézus jeruzsálemi bevonulásának története (Lk 19,41-48) alapján szólt a jelenlevőkhöz. Igehirdetése kezdetén felhívta a figyelmet, hogy augusztus 20. ebben az évben kettős ünnep: az államalapításért való hálán túl idén Jeruzsálem pusztulására is gondolnunk kell, melyre az óegyházi tradíció szerint a Szentháromság vasárnapját követő tizedik vasárnapon emlékezünk. „Jó, ha nem tekintjük ünneprontásnak, hogy együtt látjuk a hálaadást és a jézusi próféciát, hisz annak végén ott van a reménység, hogy a pusztulást el lehet kerülni – tette hozzá. – A reménység, hogy amit felépítettünk ezer év alatt, azt talán meg lehet őrizni az utánunk következő nemzedékek számára is.”
Folyamatosan emlékezni
István király is azt akarta, hogy a magyar nemzet boldog lehessen abban a tudatban, hogy Istene az Úr, ezért mindent megtett, hogy ez a gyökereiben pogány nép megismerje az élő Istent. Emiatt épülhettek templomok, érkezhettek misszionáriusok és alakulhattak gyülekezetek. „István boldognak akarta látni népét, ahogy ma is minden felelős vezető ezt szeretné. Ezért tett meg mindent Szent István, hisszük és reméljük, hogy ezért tesznek meg mindent hazánk mai vezetői is” – fogalmazott Gáncs Péter.
„Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott.” (Zsolt 33,10)
Az elnök-püspök szerint talán beárnyékolja a hálaadás perceit Jézus figyelmeztetése arról, hogy ami felépült, azt el is lehet veszíteni, azonban érdemes belegondolni, hányszor kellett ezt az ezer éves hazát újjáépíteni. Voltaképp észre kell vennünk, hogy mindennek ott van a szíve, ahova Jézus is megérkezik – a templomban.
Jézus sem tehetetlenségében siratja a várost, hiszen elmegy a templomba és próbálja felébreszteni népe vallási és nem vallási vezetőit arra, mit jelent kiválasztottnak lenni. „Próbál emlékeztetni, mit jelent a küldetés és emlékeztetni, hogy boldog az a nép, mely nem felejti el, mire kapa a templomot” – mondta a MEÖT alelnöke, majd hozzátette: nem arról van szó, hogy a héten egy napot az Istennek áldozunk, hanem, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Vele. Át kell gondolnunk, hogy üzleti kapcsolatban vagyunk-e, vagy gyermek és szülő szeretetkapcsolatában. „Jézus a »business egyház« ellen lépett fel, mert a kereskedők mögött ott álltak a vallási vezetők is. Ő ma is vissza akarja formálni Isten és az Ő népének egészséges kapcsolatát, hogy az ne üzlet legyen, hanem legyen imádságos szeretetkapcsolat” – hangsúlyozta. Krisztus célja, hogy ne a korszellem töltse be a templomot, hanem a Szentlélek.
Gáncs Péter arra is felhívta a figyelmet, az idei évben azt sem szabad elfelejteni, hogy a reformáció sem ötszáz évvel ezelőtt kezdődött, hanem ott, a jeruzsálemi templomban, amikor Jézus helyre akarta tenni a „kificamodott üzleti szemléletet”, mely megfertőzte Isten és a népe kapcsolatát.
A megbékélés ereje
Az evangélikus püspök szerint, bár a város nevében benne van a béke, Jeruzsálem egy hazug béke városa volt, ahogy törékeny az a béke is, ami Európában uralkodik az elmúlt hetven évben. „Milyen béke az, ahol ártatlan embereket gázolnak halálra fanatikus tömeggyilkosok?” – emlékezett a barcelonai terrortámadás áldozataira, de figyelmeztetést is fűzött szavaihoz: „Sok mindennel megbékélünk, amivel nem lenne szabad, nem küzdünk az ellen, ami ellen kellene, és nem békélünk meg az Úrral.” Csak egymással és Istennel megbékélve jöhet létre az az egészséges közösség, mely mások számára is vonzó lehet és mely meg tudja osztani a kapott kincseket – figyelmeztetett.
Gáncs Péter elmondta, hogy a Lutheránus Világszövetség 2017-es nagygyűlésének központi gondolata is az Isten kegyelméből való megszabadulás volt. „Három alcím kapcsolódott ehhez: »a teremtett világ nem eladó«, »az ember nem eladó« és »az üdvösség nem eladó« – de tegyük még hozzá, hogy az egyház sem eladó, hanem Isten kegyelméből él” – mutatott rá. Mint mondta, ha erről megfeledkezünk, akkor mindaz, amit őseink felépítettek, elpusztulhat: „Ha a hamis béke illúziójába ringatjuk magunkat és nem tudunk harcolni saját bűneinkkel, vakságunkkal, akkor minden elpusztulhat, ami ezer év alatt felépült ezen a gyönyörű földön.” Hitünk és reményünk szerint azonban van még időnk az igazi megbékélésre Istennel és egymással, „ennek egyik csodálatos jele ez az ökumenikus alkalom az államalapítás ünnepének előestéjén.”
Az MEÖT alelnöke igehirdetése végén emlékeztetett arra, hogy a templom megtisztítása után Jézust még nem tudták elfogni, mert a nép olyan odaadó figyelemmel hallgatta – más fordítás szerint csüngött szaván. „Tudunk-e így csüngeni a mi Urunk szaván? Ha igen, akkor mi is lehetünk az a boldog nép, melyről a zsoltáros bizonyságot tett” – zárta gondolatait.
z ünnepi istentiszteleten – Gáncs Péter és Bogárdi Szabó István mellett – szolgált Steinbach József dunántúli református püspök, a MEÖT elnöke, Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja, Mészáros Kornél, a Magyarországi Baptista Egyház főtitkára, Szuhánszky Gábor, a Magyarországi Metodista Egyház lelkésze, Pataky Albert, a Magyar Pünkösdi Egyház elnöke, Fischl Vilmos, a MEÖT főtitkára, Illés Dávid református esperes, a Budai Református Egyházközség lelkipásztora és Magyar Péter Marius ortodox esperes. A zenei szolgálatban a Légierő fúvószenekara működött közre.
A kenyér titka
„Amikor kezünkbe vesszük az új kenyeret, Istennek adunk hálát. Őt áldjuk, az aratónak, a magvetőnek, munkásnak, fáradozónak imádságát meghallgató Istent – fogalmazott Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke az új kenyér megáldásakor. Mint mondta, sokféle módon lehet a kenyeret kézbe venni, valaki keresztet rajzol rá, mikor megszegi, vagy még a földre esett kenyeret is megcsókolja, miután felveszi, de vannak olyanok is, akik a szemétbe dobják Isten áldását, mert úgy érzik, sok van belőle és felesleges.
„Amikor hálát adunk az új kenyérért, azok oldalára állunk, akik tudják: ha Istentől áldást kapnak, azért kapják, hogy sáfárkodjanak vele és megosszák” – tette hozzá. A dunamelléki püspök szerint, amikor kezünkbe vesszük az új kenyeret és hálát adunk, hogy békében élhetünk, akkor elkötelezzük magunkat a jó sáfárságra. Amikor kezünkben vesszük a kenyeret, dicsőítjük az Úr Jézus Krisztust, aki egykor kezébe vette a kenyeret, megtörte, a tanítványoknak adta és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik.” (1Kor 11,24) „Adja Isten, hogy ebben az esztendőben, ebben az országban és szerte a világban az új kenyérért hálaadók Istennek ezt a nagy titkát megértsék, munkálják és ezért fáradozzanak” – kérte Isten áldását az új kenyérre.
Az ünnepi alkalmon részt vett és egyházfői áldást mondott I. Bartolomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka. Az egyházi vezető a miniszterelnök meghívására érkezett Magyarországra, a szombati nap folyamán találkozott Zsinatunk lelkészi elnökével is.
Farkas Zsuzsanna, fotó: Asszonyi Eszter
Forrás: http://www.reformatus.hu/mutat/hamis-beke/
Ökumenikus esküvő a saját egyházamban. (2017)
„Ökumenikus esküvő a saját egyházamban. Mit tartok fontosnak a saját egyházam részéről a házasságkötés szempontjából?” – Evangélikus
Az evangélikus egyház tanítása szerint a házasság a teremtő Isten rendje. Ennél fogva Isten áldását adja a házastársi szövetségre. Egyházunk érvényesnek tekint az állami törvényeknek megfelelően kötött minden házasságot férfi és nő között. Az Istennek tetsző házasságnak ezen kívül az is feltétele, hogy a házasfelek elfogadják és kövessék Isten rendjét, amely kölcsönös szeretetet és halálig tartó hűséget követel tőlük. Az egyházi esketés bizonyságtétel a házasságnak erről az isteni rendjéről. Ez a bizonyságtétel kettős természetű. Egyrészt az egyház tanúskodik róla szentírási igék olvasásával, igehirdetéssel, és azzal, hogy megkérdezi házasságra lépő tagjait, magukra nézve kötelezőnek fogadják-e el ezt a rendet. Másrészt a házasságra lépő egyháztagok tesznek bizonyságot a házasság isteni rendjéről azzal, hogy házasságuk ügyét Isten és a gyülekezet elé viszik, és esküvel megerősített válaszukban kijelentik azt a közös elhatározásukat, hogy nem a maguk elképzelése vagy a világ „bevett normái" szerint akarnak házasságban élni, hanem Isten szándéka és Jézus tanítása szerinti szeretetben és halálig tartó hűségben. Bár a házassági eskü majdnem kizárólagosan magyar szokás, első nyomai a reformáció korában éppen evangélikus területen mutathatók ki, és ezt ma minden magyarországi egyház gyakorolja. A házassági eskünek két lényeges pontja van. Az egyik ténymegállapítás: a házastársi szeretet megléte. Erre lehet esküt tenni, ha megvan. A másik ígéret: a halálig tartó házassági hűség. Mivel ez az emberi lehetőség (justitia civilis) határain belül van, erre is lehet esküt tenni.
Az esketés lehetőleg a gyülekezet előtt, de mindenképpen legalább két tanú jelenlétében megy végbe.
Az ökumenikus esketéssel kapcsolatban evangélikus részről az alábbi elemek feltétlenül szükségesek, hogy a liturgia részét képezzék: igeolvasás és igehirdetés, a házasság rendjére vonatkozó szentírási lekciók elhangzása, az esketési kérdések és válaszok, az eskütétel, házassági áldás. A hagyományos evangélikus liturgia részét képező, ám ökumenikus vonatkozásban nem kötelezően gyakorolt (pl. a református templomban történő református-evangélikus ökumenikus szertartásból hiányzik), de többnyire bevett elem a gyűrűzés is.
Felhasznált irodalom: Evangélikus istentisztelet - Liturgikus könyv II.
http://liturgia.lutheran.hu/evangelikus-istentisztelet-2013-liturgikus-koenyv-ii
HÁZASSÁGKÖTÉS MEGÁLDÁSA a református egyházban
Az Ökumenikus esketési szertartások rendje című útmutatás kétféle megjelölést használ a szertartások megjelölésére: házasságkötés szertartása, ha római katolikus templomban történik a szertartás, és Ökumenikus esketési szertartás, ha protestáns templomban kerül sor a szertartásra. Jelzésszerűen, de világosan benne van egy döntő különbség. A katolikus értelmezés szerint a házasság szentség, ezért azt nem is kötheti más, csak az egyház. Szentséget csak egyház szolgáltathat ki. A protestáns/református tanítás szerint a házasság nem szentség. Így az istentiszteleti rendtartások szerint nem is házasságkötés a szertartás megnevezése, hanem házasságkötés megáldása. /Ágenda, 1927. Istentiszteleti rendtartás, 1985. Magyar Református Egyház Istentiszteleti Rendtartása, 1998./ Ebből a különbségből több gyakorlati következtetés is származik a vegyes házasságokra nézve. Ezeket most nem érintenénk. Maradjunk az elvi értelmezés síkján!
Sebestyén Jenő budapesti dogmatikai professzor etika kötetében két véglettől óv a református házasságkötés értelmezésében: „két végletet kell kikerülnünk. Az egyik a hivatalos és ortodox római katolikus álláspont, amely a házasságot mindenestől fogva egyháziasítani, tehát az egyház szuverenitása és jurisdictioja alá akarja helyezni és azt mondja, hogy a házassághoz az államnak semmi köze; a másik pedig a modern liberalizmus és radikalizmus álláspontja a házasság terén, amely szerint egyháznak, vallásnak, Istennek a házassághoz semmi köze, tehát azt egyszerű kétoldalú és polgári szerződéssé kell degradálni és az egyházakat egyenesen el is kell tiltani attól, hogy a házasságkötéssel bármilyen formában is foglalkozzanak.” A két szélsőségben a közös az, hogy a hangsúly mindkét esetben a jogi vonatkozáson van, szerződésszerű eseménnyé válik a házasságkötés, még ha az előző esetben a lelki vonatkozást nem is vitathatjuk el.
A református szertartás szerint, megnevezése is utalni akar erre, a hangsúly a lelki közösség hangsúlyozásán van, még ha tudjuk is azt, hogy egy házasságnak vannak jogi vonatkozásai, amelyek nem mellékesek, a szertartás lényege azonban nem az, és nem annak értelmezése. A szertartás döntően vallásos jellegű. A házasság egy életre szóló testi-lelki közösség, amely két irányban is kifejezésre jut a házasságkötési szertartásban. Egyrészt közösség a házasfelek között. Ezt olyan szépen és részletesen mondja el az eskü szövege: „hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan hitetlenül el nem hagyom…” Önmagában ez azonban csak szép ígéret volna, emberi ígéret, amely gyarlóságunknak van kiszolgáltatva. A közösség másik iránya az Istennel való közösség, amely szintén ott van az eskü szövegének kezdetén: „esküszöm az élő Istenre, aki atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök, igaz Isten…” Ez a közösség meghatározó minden templomi esküvőn, hiszen éppen ezért templomi, egyházi. Ebben az összefüggésben érvényesül Jézus Krisztus kijelentése, amit a farizeusokkal a válásról szóló vitájában mondott: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (Máté 19,6) Mert a házasság nem valami társadalmi képződmény, amely a mindenkori társadalmi rend hatáskörébe tartozik, hanem teremtési rend, így nem maradhat sem a házasság, sem a bűn miatt bekövetkező elválás pusztán jogi eset, ahogy a farizeusi felfogás vagy a modern gondolkodás véli, hiszen „ez kezdettől fogva nem így volt” (Máté 19,8). A teremtési rend beletartozik Isten közösségébe, és minden bajaival együtt az Isten kegyelmébe.