JÖVŐ JELEN 

Dániel és Jelenések könyve kép- és szimbólumvilágának mai üzenete a művészetek nyelvén

Az alábbi pályázat folyóiratunk tavalyi 2. számának 123. oldalán jelent meg először, majd újra a tavalyi 4. szám 242. oldalán azért, mert a kiírók - további pályázókat remélve - a pályázati határidőt 2025 Húsvétjáig meghosszabbítják.

Tehát a kiírás dátumai nyilván tolódnak, aminek a lényege az, hogy a pályázat beadásának új határideje: 2025 Húsvétja, tehát 2025. április 21.

A további határidők pedig a következők:

A helyezettek értesítése: 2025. szeptember 30.
Az első kiállítás időpontja: 2026. január 1.
A kiállítások pontos kezdési időpontja és helyszíne 2025 novemberében kerül publikálásra a kiíró Facebook- és weboldalain.

Dr. Bóna Zoltán, főszerkesztő

A felhívás itt olvasható: PÁLYÁZATI FELHÍVÁS (pdf)

A főszerkesztő jegyzete 2024/01

Repertórium készül: 2017–2023

Felgyorsultan változó világunkban, önmagában is nagy dolog, ha valami túléli a megszüntetés és változtatás korszakát és annak nem kis lendületét. Főszerkesztőként talán nem szerénytelenül hiszem, hogy a Theologiai Szemle zökkenőmentes megjelenése – papíron való terjesztése különösen is – azzal indokolja túlélését, hogy életszerű. A teológia örök tudományát az újabb és újabb felfedezések, felismerések frissességével szemlézi és adja tovább. Ennek eredményeként gondolhatunk vissza az elmúlt hat esztendőre is, amely időszak repertóriumának első lapjain köszöntöm a kutatókat, e helyt pedig e lapszám olvasóit. Hasonlóképpen a szerzőket, továbbá minden érdeklődőt, aki ilyen vagy olyan rendszerességgel kapcsolatba kerül az immáron 99 esztendős Theologiai Szemlével.
A szerkesztőség ebben az intervallumban is megszerkesztette évente a négy lapszámot, sikerrel szervezte az évenkénti egy belföldi, egy külföldi konferenciáját. Legutóbb Pozsonyban a Liszt Intézetben, számos civil szer vezet bevonásával vizsgálta a migrációnak, a kisebbségi sorsnak és a békes ségnek bibliai aspektusát. Mint talán ismeretes, a lapgazda Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is immáron civil szervezetként folytatja tevékenységét. Ami önmagában is inspirálja szerkesztőségünket arra, hogy a Szemle – a korábbi hagyományát még intenzívebben gyakorolva – ne csak a teológusok „elefántcsonttornya” legyen. Ne csak a teológusok kérdéseivel szembesüljön, már csak azért se, mert végső soron minden kérdésnek van teológiai aspektusa, sőt sokan úgy véljük, hogy minden immanens kérdésre a végső válasz transzcendens.
Örvendetes tényként ismétlem és újdonságként jelzem, hogy folyóiratunk immáron digitálisan elérhető a lapgazda MEÖT honlapján és az Arcanumnál is. A nóvum pedig az, hogy az MTA Könyvtár és Információs Központ éppen ezekben a napokban digitalizálja a Szemlét, persze úgy, ahogy azt a másik két forrás is teszi: az utolsó néhány évfolyamot visszatartva.
A digitalizált anyag azonban akkor lesz igazán kutatható forrássá, ha annak tartalmára és szerzői sorára tekintettel naprakész repertórium áll a rendelkezésünkre. Ennek jegyében említjük hálával azt a tényt, hogy a repertóriumok 1925–2017-ig digitálisan elérhetőek, 2023 végéig pedig hamarosan elérhetők lesznek. E munkát bizonyos szakaszolással és nem folyamatosan végeztük, végezzük, mint Isten „evangélium szerint reformált egyházának szolgái” az Ő dicsőségére, népének javára, s nem utolsó sorban a szent – és olykor profán – tudományok ápolására.
A Theologiai Szemle – mint a mai napig egyetlen magyar nyelvű ökumenikus szakfolyóirat –, ebben a szolgálatban áll. Továbbá ennek felelősségével, örömével és méltóságával készül alapításának 100 éves évfordulójára és nyilván az Úr kegyelmét kérve így kész a munka folytatására.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2024/02

A való és a kellő feszültsége

a teremtésben még egyáltalán nem, de a bűnbeesés óta fájdalmasan jelentkezik életünkben. Földi világunkban ez a feszültség törvényszerű, mert a teremtett jóságunk – hiányában is – érvényes, bűnös voltunk pedig akkor is hatékony, ha bűnbánattal és bűnbocsánatban élünk. A valóságunk teremtett jóságunk nyomait, valamint a megigazulásunk aktuális állapotát magán viseli. Az életminőségünk így azon múlik, hogy a való és a kellő milyen arányban vannak egymással.

Nem fair a gyarlóságba fordult való világtól a kellő tökéletességét elvárni, de öngyilkosság a „mindig van lejjebb” valóságába súrlódás mentesen nem csak belenyugodni, hanem bele is rendezkedni.

Emberből vagyunk, amit leginkább akkor mondunk, amikor az elvárás/kellő lécét nagyon határozottan leverjük. Mindazonáltal az emberi minőségünknek – hívő és hitetlen esetében egyaránt – legalább a szándék szintjén emelkedni kellene már csak azért is, hogy a valóságbanlegalább stagnálni tudjon. A „mindig van lejjebb” bölcsen fájdalmas és fájdalmasan bölcs megállapítás a morális és spirituális/teológiai allegória szerint is az ördög, a gonosz felé, vagy legalábbis az ördög, a gonosz világa felé irányít.

Vörösmarty Mihály a Fóti dal című versben így ír:

„Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon
gyáva földön
A göröngy.”

Rudolf Otto vallásfenomenológiailag, Paul Tillich pedig teológiailag beszél a vallásnak arról a funkciójáról, hogy az ember a Transzcendens / a Szent bűvöletébe kerülhet és ezáltal önmagát is meghaladhatja.

Gyakorlatilag ez adja a pozitív dinamikáját a mulandó életünkön belül is a morális és kulturális növekedésnek, más szóval általában a kellő felé való elmozdulásnak. Ezzel szemben van az a nem kizárólagos, de nagyon domináns, statikus, belenyugvó mentalitás a valóságba, az élet egyéni és közösségi területén egyaránt, ami az élet minőségét nem inspirálja, hanem degradálja.
A mögöttünk lévő fél év jeles napjain, azt az üzenetet is vehettük, hogy a Szentháromság Isten a maga dinamikus, megtestesülő, önfeláldozó, halált legyőző, bennünk és közöttünk lakozó szeretetteljes dinamikájával a gyarló valónkból az örök kellőbe emel bennünket. Ennek lehetőségéről, irányultságáról és áldásáról az időben se mondjunk le.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2024/03

Fair play az Olimpián?!

Talán még vannak olyanok, akiknek az olimpiai játékokról a fizikai és szellemi erő megméretése, a fair play megélése, a népek megbékélése és békessége, továbbá hasonló, egyetemesen pozitív tett és gondolat jut eszébe. Ezt a quasi ideologizált emlékezetet nyilván már régen tépázzák a korrupciós, doppingos csalások, a politikai manipulációk, bojkottok, el egészen a véres terrortámadásig. Sokaknak már csak az a kérdése, hogy vannak-e még illúzióink vagy van-e még lejjebb?

Remélhetjük-e, hogy a párizsinál nincs lejjebb, ahol sok szakterület veheti elő hosszú panaszlistáját, amelyek közül azonban még mindig kiemelkedik a keresztyénség megsértése, gúnyolása, a biblikus elvek provokálása. „Megmondó kultúrkörök” fogják megmondani, hogy a megnyitó mennyiben volt sértő a keresztyén hívők számára. Véleményük biztos enyhébb lesz, mint egy átlagos hívő idevonatkozó érzése. Ennél többet itt nem is érdemes szólni. Arról sem lehet sokat mondani, csak értetlenül széttárni a karunkat, hogy miért baj az, ha valakinek a szörfjét a Megváltó Krisztus szobor mása díszíti. És annak megítélése sincs a kompetenciánk sorában, hogy hogyan lehet nő az, akiről korábbi szakfórumok megállapították, hogy nem az. Persze ebből nem az következik, hogy ne sportoljon, de az talán igen, hogy azok ellen vívjon, akik hasonló genetikai és nemi jellemzőkkel bírnak. E három téma okán sajnos ki kell mondanunk, hogy „a progresszivizmus itt tart”.

Viszont azt a kérdést nem kerülhetjük el, hogy mi krisztusiak hol tartunk?! A provokáció, a támadás, a gúny magas hőfokon jelent meg a párizsi Olimpián. A partikuláris jogának harsogása legyőzte az egyetemes szelíd hangokat. De hol van a mi hangunk? Persze van visszhang: sok-sok fórum, sok-sok tekintélyes közösség, keresztyén egyházi vezetők, méltóságok és grémiumok hangot adtak nemtetszésüknek, kezdve a Francia Püspöki Konferenciától – felteszem világszerte – sok-sok kicsiny templomi prédikációig. A Vatikán „szomorú”, „elítél” és „panaszkodik” az eset miatt. A pápa „kölcsönös megbecsülésért és békéért” imádkozik. A protestáns és ortodox Egyházak Világtanácsa talán egy kicsit erősebben „magyarázatot követel” a szervezőktől. És bizonyára sokan névtelenül emelték föl a hangjukat és még többen egy hangot sem hallattak ezügyben. De még mindig ott a kérdés, hogy a krisztusi világszervezetek, egyházvezetők, általában a keresztyének eléggé fölháborodtunk-e mindezen? Vagy azt tesszük, mint Arany János, amikor a hetyke kocsis úgy hajt, hogy őt sárral lefröcsköli: „Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem.”?!

Az említett keresztyén reakcióink igazán igazodnak Jézus szavához, amikor ezt mondja: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok!”??? Nekünk, Krisztus népének a válasza – csak az Olimpiával összefüggő provokációkkal szemben – arányos és összhangban van a Tőle kapott küldetéssel???

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2024/04

Spontán ökumenének

nevezem azt a jelenséget, amiről nem folyik disputa, ami nem változtatja meg az érintett egyházak teológiáját, különösképpen nem hitvallásait és ezeréves dogmáit, de mégis mintegy populáris közeledést hordoznak önmagukban az egyes felekezetek hívei és íratlan szokásai, praxisai között. Mikor ezek a sorok íródnak, nappali világosság van az esti temetőkben, a felekezeti hovatartozástól vagy hova-nem-tartozástól független gyertyaözönök miatt. Pályafutásom kezdetén, például szülőfalum temetőjében csak kisebbségben voltak gyertyák, mert többségben voltak a reformátusokat rejtő síremlékek. Ma már ez nincs így. Azt még a teológián az egyik tanáromtól tanultam, hogy ha el tudjuk kerülni az idevonatkozó folklorisztikus babonákat, tehát az ember a gyertya fényében az örök világosságot szimbolizálja, akkor mi is gyújthatunk gyertyát szeretteink sírján.
Amikor Magyarországon a Mindenszentek munkaszüneti nappá lett, akkor az egyharmados kisebbségben lévő református gyülekezetembe bevezettem az istentiszteletet ezen a napon. És miről szólt a prédikáció? Nyilván a szentek közösségéről/egyességéről, amit megvallunk a Hitvallásban. Meg azokról a szentekről, krisztusiakról, akikhez Pál apostol a leveleit írta és azokhoz a hívekhez, akikhez kétezer éve megérintő erővel szól a Krisztusról szóló bizonyságtétel. És ebbe nagyon belesimulónak hallottam az egyik tévéműsorban egy katolikus középvezető pap értelmezését, amely nem azoknak adta a Mindenszentek napját, akik különös virtussal bírtak, de nem jutott nekik naptári nap a megemlékezésre, hanem mindazoknak, „akik engedelmes lélekkel hallgatták és jó akarattal követték a Krisztusról szóló tanítást”. Úgy gondolom, hogy ha ezt hallotta volna Luther akkor, a megelőző este, ha meg is írja tételeit, azok nem pont ezek lettek volna. Van tehát nem lebecsülendő, és nem túlértékelendő, de nagyon is tudomásul veendő spontán, pozitív elmozdulás. Persze ennek melléktermékeként az már nem annyira örvendetes, hogy hazánkban bizonyára az elmúlt október 31-i istentiszteleteken kevesebb protestáns vett részt, mint akik tömegbe simulóan – bizonyára nem is evangéliumi tudattal – gyújtottak gyertyát szeretteik sírján.
Apropó október 31-e! Idén egy újabb katolikus többségű országban, konkrétan Argentínában, – a pápa hazájában – lett munkaszüneti nappá október 31-e. Ez már évek óta így van Szlovéniában, ahol sokkal kisebb arányban élnek protestánsok, mint nálunk. Egyszer talán mi is elérjük ezt a döntést akár praktikus megfontolásokkal…
A jelenség nyilvánvaló. Működik a spontán ökumené, bár vannak ennek felszínességbe, szinkretizmusba mutató elemei is. Én azonban hadd higgyem, hogy a szekularizáció által nagyon megtépázott magyarországi protestánsok a szimbólumok bátrabb használatával először erősödnek spirituális igényükben, majd talán az Evangélium iránti nyitottságban is. A Reformáció általános értékeinek a fölfedezése pedig a – szintén a szekularizáció által nagyon megtépázott – katolikusok számára talán közelebb hozza az Evangéliumot.

Bóna Zoltán