A főszerkesztő jegyzete 2022/02

„Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel! Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!”

A köztársasági elnök ünnepi beiktatásához

A megelőző számok egyikében hiányoltam a társadalmi reflexiókat azoknak a lelkészeknek a prédikációjából, akiket hallgattam akkortájt. Nekik is és nekem is mostanában bőven van reflexiós lehetőségünk, hacsak a háborúra, a CPAK-ra vagy a köztársasági elnök beiktatására gondolok. Reflektálnék rájuk, de kevés a hely, ezért a háborúról csak annyit, hogy sem azt, sem a háborúzó feleket nem illeti mentség. Egyetlen alternatíva van, a béke, és sajnos ezt egyelőre csak egy politikai közösségtől hallhatjuk. A CPAK-ról meg csak egy kérdést vetek fel e helyen: Feje tetejére állt a világ?

Viszont szívből reflektálok először is arra, hogy a köztársasági elnök asszonyunk beiktatásából örvendetesen nem hiányzott az a spirituális elem sem, ami egész egyszerűen az ő kérése, vágya volt. A nyilvános vallásszabadsághoz való joga sérült volna, ha ezt nem kapta volna meg. Mint ahogy azt egy ismert történész rosszallotta egy beszélgetős műsorban.

A professzor úr azon csöndes nyári estén fontosnak érezte, hogy belekössön a köztársasági elnök ünnepélyes beiktatását megelőző, a Kálvin téri református templomban megtörténő hálaadó és áldást kérő istentiszteletbe. Különösen meg-lepett, hogy ezt olyan – bocsánat a kifejezésért – felszínesen tette, mint általában a felkészületlen emberek emlegetik az állam és az egyház szétválasztását, ad abszurdum addig, hogy ha ég a városháza, azt oltsák el a tűzoltók, ha ég a templom, azt ne oltsák el, mert az nem tartozik az államhoz.

Május 14-én szombaton nem más történt, mint a mélyen hívő köztársasági elnök élt azzal a jogával, hogy köztársasági elnökként is had legyen nyíltan, publikusan hívő. A fenti cím is ezt deklarálja, hiszen Novák Katalin ünnepi beszédéből való idézet. Odafordult egyházához, ezért az ünnepélyes áldásért, a református egyháza pedig – nagyon bölcsen – egy szép, ökumenikus istentiszteletet rendezett, mond-hatjuk azt, hogy a magyarországi tradicionális keresztyén közösség teljes skálájá-nak meghívásával. Ezt a kört külföldi egyházi vezetők is kiegészítették mind református, mind nem református körökből. Az ünnepség emelkedett volt és visszafogott. Ateista fülekkel és ateista elmékkel is nyugodtan végig lehetett hallgatni. Nem volt semmilyen vallási gesztus, aminek a megcse­lek­vésétől­ vagy szemlélésétől bárki is zavarba jöhetett volna. Mintegy ezren, hívők és nem hívők ültünk és hallgattuk a szép beszédeket, a köztársasági elnök asszonynak szóló áldásokat, amelyekről természetesen mindenki azt gondolt, amit akart.

A professzor úr az én megítélésem szerint megfosztotta volna a köztársasági elnököt a saját vallásszabadságának ünnepélyes gyakorlásától, életének egyik legemelkedettebb pillanatában. Nincs itt szó az állam és az egyház szétválasztásának megsértéséről, de könnyen szó lehetett volna az ország első képviselője vallásgyakorlásának korlátozásáról. Istennek és emberi józanságnak hála, ez nem történt meg.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2022/03

most valóban egy szerkesztési dilemmát taglal az alábbiakban. Nevezetesen, hogy milyen alapon történik a közlendő és nem közlendő írások distinkciója. Tanhivatalt játszunk? Ami meglehetősen idegen a protestáns szemléletű teológiában. Hitvallásaink sem veszik a bátorságot a punk-tum-igazság hordozására, hogyan tehetné ezt egy folyóirat, illetve annak szerkesztősége?! Vagy a másik végletbe sodródunk. Nevezetesen, helyt adunk minden írásnak kritika nélkül, bármilyen banalitásokat is tartalmazzon.
Persze helyénvaló a kérdés: Közel száz év alatt ez hogy volt? Miért most merül fel ez a probléma? Van válasz erre a kérdésre, méghozzá az, hogy az elmúlt 10–20 évben jelentkeztek azok az írások, amelyek mögött hívő, többnyire természet- vagy társadalomtudományos műveltséggel rendelkező, nem teológusok boncolgatnak teológiai kérdéseket. Illetve ami még nehezebb, ugyanezek teológiai aspektusból kívánják megválaszolni a kor kritikus kérdéseit, pl. járvány, háború stb. Létrehoztuk a Kitekintés rovatot, de nem azért, hogy „laikus teológusoknak” biztosítsunk helyet, hanem azért, hogy a rokon-/segédtudományoknak, illetve a tudományosság mértékét meg nem ütő egyházi eseményeknek nyissunk teret. Ott persze eddig is egyéni dön- tésekkel közöltünk vagy nem közöltünk „laikus/amatőr teologizálásokat”, amelyek azonban úgy tűnik, mostanában és pláne a jövőben egyre nagyobb számban jelent- keznek. Főszerkesztőként úgy érzem, hogy nem kell mindentől megijednünk, ami furcsa, bizarr vagy éppen a professzionális teológiával könnyen cáfolható. Úgy gondolom, hogy a protestáns hagyomány szerint semmiféleképpen sem kell megijed- nünk az ilyen ambícióktól, pláne nem kell földbe döngölnünk azokat. Azt csak zárójelben említem, hogy az elmúlt 60–70 évben egész biztos, hogy a Barth-i újre- formátori teológia alapján, természetesen a szöveg/történet-kritikai bibliakutatás módszerével születtek az írások, amelyeket lektorálva mértékadónak tartottunk és az ún. Tanulmányi rovatban közöltünk, mintegy jelezve a mérvadó – általunk is teológiának ítélt – minőségükre. Itt még az is megjegyzendő, hogy az első 30 évben született írásokban bizonyára bőven felismerhetők a liberális teológia szempontjai, el egészen a természetteológia bátor alkalmazásáig.
Visszatérve az eredeti kérdésemre, amely költői kérdésnek tűnik abban az értelem- ben, hogy nem a szerkesztőbizottság munkájához kérek anonim segítséget, a közlési döntéseket meghozzuk, de jelzem, hogy ha a Kitekintés rovatban teológiai szemmel furcsa dolgokat olvasunk, az éppen abból fakad, hogy azok legitimitását a diszkusszió szintjén nem vonjuk kétségbe. Tesszük ezt éppen azért, mert a reformációi hagyományunkba tartozik a Szentírás szabad olvasása, az isteni inspirációnak a szerzőn túl az olvasóra való vonatkoztatása, a Szentlélek korlátozhatatlan kérése és fogadása, az ubi et quando visum est Deo alapelve, s nem utolsó sorban egyszerűen az emberi vélemény szabad alkotása és terjesztése a modern és különösen is a posztmodern korban. A szerkesztőbizottság továbbra is törekszik, hogy az írások a Tanulmány rovatban hűek legyenek a tudományos teológia műveléséhez a sola Scriptura alapján. A Kitekintés rovatban pedig széles vitára bocsátunk minden olyan írást, amelyek alapté- teleit és módszerét illetően megfelelőnek ítélünk, még akkor is, ha nagy valószínűséggel azzal kapcsolatban bárkinek véleménye támad vagy kétsége akad. Ezeket a véleményeket és kétségeket is természetesen szívesen közöljük.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2025/01

100 éve

alapította a Theologiai Szemlét az Országos Református Lelkész Egyesület Debrecenben. Az első szám 1925 Húsvétjára jött ki. Alapító-szerkesztő Csikesz Sándor, főmunkatárs Varga Zsigmond teológiai tanárok voltak.

Úgy gondolom, hogy a későbbi tartalmakat is a maga sokszínűségében meghatározza Csikesz Sándor meditációja az első szám első oldalán, amelynek textusa „Az Ige testté lett” (Jn 1,14). Elsősorban és végsősoron az Ige, a Logosz, Jézus Krisztus a mindenkori textusa a Szemlének. Ez akkor is igaz, ha többszörösen áttételesen jutunk ide a különböző teológiai diszciplínák mentén. Méghozzá a legegyetemesebb, a legökumenikusabb kontextusban, merthogy a pünkösdi számban már Deák János soproni evangélikus teológiai tanár főmunkatársként szerepel a címlapon. Ettől kezdve a lap szerkesztése és terjesztése református és evangélikus lelkészi körökben történt. Ezzel a kezdettel a Theologiai Szemle mind a mai napig egyre nyilvánvalóbban az egyetlen magyarnyelvű ökumenikus szakfolyóirat.

100 éves születésnapot ünneplünk még akkor is, ha 1945 és 1948 között a teológiai eszmélődésnek más folyóiratok adtak hangot. 1948-cal kezdődően pedig gyakorlatilag minden írott teológiai sajtómegjelenést elsorvasztott az akkori hatalom, 10 éves politikai indíttatású szilencium következett. 1958 januárjában volt lehetőség komolyan megfontolni az újraindítást. Az új folyam 1958 májusában indul, laptulajdonos immáron a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, főszerkesztő Pákozdy László Márton, a szerkesztőbizottság pedig ismét református és evangélikus teológusokból áll. Ezt követően a Szemle szerzőiben s talán előfizetőiben is tükrözi az Ökumenikus Tanács tagegyházi bővülését. A rendes tagságon túl ideértem a megfigyelő státuszú tagegyházakat és szervezeteket is.

Az első centenáriumi főszerkesztői üzenetben az ökumenicitásra teszem a hangsúlyt, ezt érzem a lap egyik jeles értékének, amely értéket a korábbi évforduló egyike alkalmával Kránitz Mihály katolikus teológus így artikulált: „a Theologiai Szemle a magyarországi ökumenikus párbeszéd zászlóshajója”.

Személyes vallomásként mondom – a centenárium apropóján – hogy megilletődve és érdememen felüli ajándéknak tekintem a több, mint harmincéves főszerkesztői szolgálatomat és természetesen ugyanígy gondolok vissza elődeim, a mindenkori szerzők, szerkesztők és olvasók áldott munkásságára is.

Két helyszínre tervezzük a centenáriumi megemlékezéseket. Április 23-án délután az Evangélikus Hittudományi Egyetemen az egyes egyházak előadói méltatják a Szemlét az egyházukban betöltött szerepe szerint. A másik ünnepségre Debrecenben kerül sor az V. Debreceni Ökumenikus Napok keretében november 13–14 között, ahol az egyes diszciplínák tudósai vallanak arról, hogy az adott diszciplína hogyan jelent meg a Szemlében.

Minden kedves olvasónkat testvéri szeretettel hívom, hogy e jeles esztendőben jeles figyelmet fordítsanak a Theologiai Szemle múltjára és jelenére, hogy az a következő 100 évben is betölthesse az isteni Ige szolgálatát Isten dicsősségére és Isten népének javára!

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2022/04

Európa és az egyházak

címmel tartotta a Theologia Szemle szerkesztőbizottsága legutóbbi nyilvános, tematikus ülését október 14-én, ez alkalommal Bécsben a Magyar Kulturális Intézetben. Erről, ennek tartalmáról e lapszámban még olvashatunk.
Most azonban az alábbi néhány sorban az említett konferenciától is bizonyára inspiráltan azokat a gondolataimat osztom meg, amelyek az európai integráció kezdetével, folyamatával és jelenlegi állapotával kapcsolatosak. Teszem ezt természetesen úgy is, mint aki az Európai Egyházak Konferenciája Egyház és Társadalom Bizottságának keretén belül egyházam megbízásából is az Integrációs Bizottság munkájában részt vettem több mint egy évtizeden keresztül a csatlakozást megelőzően és azt követően is.
Ha a kezdetekre gondolunk, nem kerülhetjük el Robert Schumannak, Franciaország akkori külügyminiszterének híres megállapítását: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Azok a vezető politikusok: Robert Schuman, Alcide De Gasperi, Konrad Adenauer, Charles de Gaulle etc., akik azon dolgoztak, hogy az alig elcsendesült II. világháborús fegyverek újra meg ne szólaljanak Németország és Franciaország között, mind ezt vallották. Tehát az Európai Uniónak, ahogy ma mondjuk, vagy Közösségnek, ahogy korábban mondák, egy keresztyén alapú békeprojektumát indították el először 6 ország részvételével, amely mára 27 ország uniója lett. Természetesen ezt a békeprojektumot gazdasági együttműködések elősegítésével kívánták megvalósítani. Európa persze még mindig sokkal nagyobb, mint az Európai Unió országainak összessége, de azért mégiscsak egy Európáért aggódunk, vagy egy Európát veszélyeztetünk. Erre a legjobb példa az, hogy amikor az Unió szomszédságában két nem-tagország harcol, akkor egyrészt az egyiknek az oldalán sok Uniós ország harcba száll, másrészt pedig az egész Unió issza keserű levét a háborús konfliktusnak.
Ezzel együtt nagyon elszomorító, hogy a háborúba „pénzzel, paripával és fegyverrel” beszállóknak ki nem jön a száján a „béke” szó! Az csak hab a tortán, hogy Nyugat-Európa olykor a keresztyén ellenességig ragadtatja magát az individuális szabadságjogok abszolutizálása érdekében. Tehát keresztyén etikai motivációt nem is várhatunk Nyugat-Európától a béke érdekében. Más szóval az alapító atyák mindkét vágya látszik az eltűnésig marginalizálódni. Az egyik a békesség, a másik a keresztyén testvériség. Békességről a meghatározó politikusok közül csak Ferenc pápa, a magyar miniszterelnök és kormánya beszél.
Nem lehet nem látni, hogy az eredeti keresztyén békeprojektum enyhén szólva bukásra áll. Az alapító atyáknak a dilemmája negatíve eldölni látszik. A Theologiai Szemle „szemléletével” azonban ez nem lehet zárszó. Volt már Európa mélyponton, például a Harmincéves háborúban. A hívő ember tudja, hogy sok van az emberre bízva, sok van a kormányokra bízva, sok van kormányok szövetségeire bízva, de egyikre sem minden! Ilyen körülmények között vannak jelen agyongyötörve, támadva és provokálva a keresztyén értékek ma is Európában. Hiszem, hogy így van jelen a békevágy is minden jóérzésű ember szívében, és ez a kettő Isten tervéből jön, s így győzedelmeskedni fog.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2025/02

A Szemle 100 évének

textusáról és kontextusáról megkezdődött a diskurzus. A megelőző szám tanulmányai tudatos és spontán szerkesztés kapcsán egyaránt utalnak a Szemle 100 éve textuális és kontextuális folyamatára és abban a jeles állomásokra. E rovatban nyilván ennek részleteibe nem megyek, de idevonatkozó gondolataimat megosztom.

– A Szemle – majdnem – in sui generis ökumenicitását nem csak az jelzi, hogy református és evangélikus szerzők, olvasók/intézmények lapjaként működött „elejitől fogva”, hanem az is, hogy a háború előtti számok is bőségesen foglalkoztak olyan teológiai és egyházi témákkal, amelyek messze meghaladták a protestantizmust. Az ortodoxiával és a római katolikusokkal foglalkozó írások messze megelőzik ezeknek az egyházaknak az ökumenében való aktivitását.

– A tíz éves szilencium sem tudta elnémítani a teológiai diszkurzust. Hogy a Szemle nem jelent meg, kéthavonta adott egy jelzést az elhívottak és elkötelezettek számára, hogy valami nagyon nincs rendben. A Szemle 1958-as újraindulásának első éveiben, szinte már embriotikus állapotában pedig nem kisebb ökumenikus események „ringatásában élt”, mint a protestáns és ortodox Európai Egyházak Konferenciájának megalakulása; az ortodox egyházaknak az Egyházak Világtanácsa és a nemzeti ökumenikus tanácsok munkájába való bekapcsolódása; a Keresztény Egységtitkárság megalakulása és nem utolsósorban a 2. Vatikáni Zsinat megindulása és lelkesítő folyamata. E mögött a szimpla felsorolás mögött úgy ítélem meg, hogy rengeteg informatív, provokatív, bátorító és lelkesítő impulzus érte el a Szemle érző lelkű és teológiailag művelt szerkesztőit. Talán éppen ez a magyarázata annak, hogy a dominánsan protestáns egyházi/szerzői kör e folyóirattal széles körben nyerte meg hazánkban a világi egyetemek, könyvtárak, továbbá a nyugati és keleti kereszténység figyelmét.

S ha már erről a – majdnem – egyetemes figyelemről beszélek, utalnom kell Ferenc pápa szolgálatára és halálára, valamint XIV. Leó pápa beiktatására, amely közérdeklődéstől övezve történt. Ennek sorában elhangzott egy szakértői, de populáris vélemény, amely egy közös pontja lehet a Szemlének és a két pápa szolgálatának. Hangsúlyozom, hogy az alábbiakat egy nyilvános szakértői elemzésből veszem. A visszaemlékező úgy méltatta Ferenc pápa szolgálatát, mint aki nem újat hozott, hanem visszatért a 2. Vatikáni Zsinat felismeréseihez és megelevenítette azokat az elemeit, amelyek az elmúlt 50–60 évben meggyengültek. Olykor azonban a maga lelkületének megfelelően radikalizálta azokat. Leó pápa pedig – vélekedett az elemző – a maga dogmatikus/jurisztikus hátterével bizonyos szempontból mérsékeli a Ferenc pápánál olykor megjelenő radikalizmust a 2. Vatikáni Zsinat vívmányait illetően.

A Szemle pedig úgy jön ide, hogy éppen az a feladata, hogy „ót és újat hozzon elő” Lélektől lelkesen és/de teológiai akríbiával a krisztusi gondolatvilág és intézményrendszer legszélesebb köreiből és köreiben. Száz évvel a hátunk mögött legalább így menjen tovább!
Bóna Zoltán

Bóna Zoltán