A főszerkesztő jegyzete - 2019/02

Európai választás – Keresztény kultúra

E kettőről, e két fogalom összefüggéséről sokat hallottunk az elmúlt hónapokban és bizonyára számunkra beláthatatlan távlatokig ez így lesz a jövőben is. Nagy a tét nem vitás és az összefüggés is nyilvánvaló. Az európai kultúra alapja a biblikus, zsidó-keresztyén tanítás és főleg annak, hitgyakorlata, pietása, spiritualitása, etikája, művészete. A teológia/tanítás, a hitélet, a kegyesség és az emberi együttélés szabályait meghatározó biblikus moralitás együtt képezték/képezik azt a gyökeret, amelyből az európai kultúra a maga megfoghatóságában és megfoghatatlanságában kinőtt és az európai társadalmaknak

– bizonyos mértékig a gazdasági és politikai berendezésektől függetlenül viszonylag stabil értékrendet, ha úgy tetszik kultúrát adott. Persze ez sosem volt homogén éppen az említett politikai/ideológiai miliő, vagy éppen a felekezeti dominancia kapcsán. Az első esetben ezt az alapot a direkt egyházi és indirekt kulturális fölépítménnyel együtt Nyugaton a szekularizáció praktikus/ateista/liberális fajtája, Keleten pedig a szekularizáció ideológiai/ateista/diktatórikus fajtája tépázta. És persze az adott európai kultúra azt is világosan jelezte, hogy az adott országban római, protestáns, vagy ortodox a felekezeti többség. Ezzel együtt Európa keresztyén identitása megérte az ezredfordulót.

Az elmúlt két évtizedben erősödtek föl, teljesen érthető módon, a defenzíven aggódó hangok a keresztyén oldalon, és az offenzíven diadalmas hangok a liberális oldalon. De ekkor még sokak számára egyfajta tisztes biztatást jelenthetett a habermas-i értelembe vett posztmodern kultúra, amelyben az egyházak – lehetőleg ökumenikus összefogásban – egyenrangú félként, a premoderni szuperioritásukat bár elvesztve, de a modernkori inferioritásuktól szintén megszabadulva, mindenkivel egyenrangú partnerként vívhatták volna szép harcukat. Ezt a „nemes versenyt” megítélésem szerint három jelenség zavarta meg. Az első, hogy a liberalizmus az önkényesen értelmezett és brutális arroganciával bevezetett „PC” fogalmával fölülírta a posztmodern „sportszerűségét”. A második, hogy az iszlám létszámbeli előretörése naiv ábránddá minősített mindenfajta integrációs reménységet. A harmadik a legszomorúbb, hogy a (nyugat)európai ecclesia militans szinte minden támadást megelőzően letette a fegyvert.

Ebben a helyzetben teljesen érthető és üdvözlendő, ha politikai programként jelenik meg a keresztyén kultúra/moralitás iránti ragaszkodás. A probléma viszont abban van, hogy a keresztyén kultúrának és moralitásnak, tehát a keresztyén értékeknek a tápláló, éltető gyökérzete, amint fentebb írtuk, a keresztyén teológia és pietás/spiritualitás. A hit-tan, a kegyesség, a lelkiség azonban primer módon nem lehet a politikai kommunikáció tartalma. Ha pedig ezek nem erősödnek, akkor a kultúra és moralitás, mint eddig, tovább gyöngül hasonlóan egy generátor nélküli akkumulátorhoz és egy gyökerétől megfosztott fához.

Úgy tűnik tehát, hogy az egyházak ébredésére és ébresztésére is nagy szükség volna. A letett „fegyvert” föl lehet venni. Ahol még nem tették le, marokra lehet fogni. A kultúrát tápláló élő hitet az egyházak hivatottak munkálni. Vegyük komolyan az Európai Unió jogelődjét alapító atyák vízióját, amely szerint: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz!” De még jobb, ha Krisztus Urunk megbízatását vesszük (újra) napi feladatként magunkra: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28,18b). Kezdjük, új elkötelezettséggel, a magyar néppel és folytassuk Európa szerte. Az európai keresztyén kultúra csak ezen a megújult gyökéren tud gyümölcsözően megerősödni.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete - 2020/03

A Covid–19

járvány uralja gyakorlatilag az élet minden szegmensét: egészségügyi, politikai, társadalmi, gazdasági etc. szegmensét. Így érinti az akadémikus/társadalmi életet is, annak teológiai vonatkozásaival együtt, el egészen a gyülekezeti élet leghétköznapibb szintjéig és a missziói részletekig.
Az emberek általában szabadulni szeretnének tőle, legyőzni szeretnék azt. Ugyanakkor egy másik csoport az okát is szeretné tudni, sőt tudni véli azt.
– Egy telefonos szolgáltatónál a munkatárs, amikor megtudta, hogy egyházi előfizetésben járok, rögtön kérdezte a véleményem a Covid okáról, de nem várta meg a választ, hanem mondta a magáét. Úgy vélte, hogy a teremtés fellázadt az ember kizsákmányolása, ha úgy tetszik óriási önzése, kényelemszeretete, ökológiai lábnyoma ellen és tiltakozik. Ad egy radikális jelzést, mint ami szubjektív személyiséggel rendelkezik, hogy így nem mehet tovább, hogy ez a fajta rövidlátó fejlődéshajszolás nem tartható.
– Egy másik, szinte politikai véleményként jelentkezik az, hogy a teremtés koronája, az ember áll a jelenség mögött, méghozzá tudatosan azért, mert ezzel a módszerrel is világuralomra tör az egyik nagy ázsiai nemzet. Aki mesterségesen tolta a világ nyakába a vírust.
– És persze sokaknak eszébe jut a teremtő Isten, aki szintén arra ad jelzést, hogy az ember a Teremtőtől kapott hatalmával nem él, hanem visszaél. Nem óvja a teremtést, hanem kizsákmányolva veszélyezteti azt.
– S valláslélektanilag ugyanezen a vonalon van az a vélekedés, hogy a járvánnyal maga az ördög incselkedik mind a Teremtővel, mind pedig a teremtéssel.
Választhatunk ezek közül vagy megalkothatjuk a saját vélekedésünket a járvány okáról. Én – és úgy gondolom a Szemle olvasói – nem hiszem, hogy erre vállalkoznánk. Ugyanakkor korunknak e jelensége nem hagyhat bennünket sem érintetlenül. Ős ok keresés helyett, úgy gondolom, nekünk az a nagy feladatunk, hogy a kialakult helyzettel szemben hívő bölcsességgel és bölcs hittel vegyük fel a harcot. Végesek a lehetőségeink a higiénia, az egészségügy és a társadalmi kapcsolatok terén egyaránt. De ezekkel a lehetőségekkel élni kell.
Evangéliumi hitünk szerint pedig a teremtő Istent semmiképpen sem kereshetjük a probléma oldalán, hanem sokkal inkább a megoldás és megváltás oldalán. Adjon a Szentlélek bátor és bölcs hitet, hogy ezen az úton járva a megoldás, a szabadulás és a megújulás útját járjuk mindaddig, amíg újra e teher és megpróbáltatás nélkül élhetünk.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete - 2018/1

A Reformáció 500. évfordulója

világszerte és figyelemreméltóan hazánkban is megmozgatta a fantáziákat, az elismerési és hálaadási készséget, a továbbgondolási képességet, a munkás és anyagi áldozatkészséget, a tenni, kifejezni és ünnepelni akarást. Mindennek az eredménye megjelent grandiózus központi rendezvényekben impozáns kormányzati és egyházvezetői reprezentációval, tudományos rendezvényeken a „szakma” kiválóságaival, emelkedett spiritualitású istentiszteleteken, vagy lelkes iskolai vetélkedőkben, még lelkesebb koncertekben, sportos, zarándoklatos megmozdulásokban. A Theologiai Szemle szerkesztőbizottsága sem tétlenkedett és sok-sok segítőtársat felkérve, meggyőzve, megalkotta és lebonyolította a maga sajátos programsorozatát. Csak a fölsorolás szintjén említem a leglényegesebbeket: Konferencia a Reformáció 500 jegyében; Háromnyelvű ünnepi szám szerkesztése, kiadása; Zarándoklat a „Reformáció 500” ünnepi számmal a reformáció történeti és tudományos helyszínein: Komárom, Pozsony, Prága, Drezda, Wittenberg, Bécs. Mindeközben e viszonylag látványos és a médiában is megjelenő eseményeknél nem kevésbé fontos munka folyt a háttérben. Anélkül, hogy versenyeztetném az eseményeket, ki merem mondani, hogy e láthatatlan háttérmunka gyümölcse, eredménye az, ami a legmaradandóbban és a legszélesebb ölelésben szolgálja a teológiai tudományos életet. Két ilyen sikeresen befejezett, korszakos és hiánypótló munkáért kell hálát adnunk a bennünket megszólító Istennek és köszönetet mondanunk a szorgalmat, türelmet igénylő munka elvégzőjének: Szép Sándor református lelkipásztornak. Mert Szép Sándor, „tudós tiszteletesünk” a somogyudvarhelyi parókián egyrészt azzal tisztelgett a reformátorok és a Reformáció előtt, hogy digitalizálta a Szemle 1925–2015 közötti évfolyamait, és csak azért nem napjainkig, mert a laptulajdonos a terjesztés okán ezt kérte. Másrészt pedig elkészítette a Szemle repertóriumát a hiányzó időszakra, 2010–2017. Mindkét mű elérhető mind a MEÖT, mind pedig a Theologiai Szemle honlapján.

Ami a repertóriumot illeti, immáron elmondhatjuk, hogy 1925–90 között két vaskos kötetben, azután pedig három részben digitálisan napjainkig rendelkezésünkre áll. És van még egy hírünk. Lelkipásztor testvérünk fölajánlotta, hogy digitalizálja az első 65 év repertóriumát is. Mindezért méltó a köszönete mindazoknak, akik tudják, hogy a Szemle elmúlt 92 évébenmicsoda kincsestárat gyűjtött össze, aminek az elérhetősége, kezelhetősége így korszerűen leegyszerűsödött. E kincsestár pedig az „Evangélium és a Törvény” megértését hívatott elősegíteni annak érdekében, hogy életünk mindennapos és hosszabbtávú döntéshelyzeteiben Annak a dicsőségére tudjunk dönteni és választani, Aki kegyelmesen minket Magának kiválasztott. Soli Deo Gloria!

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete - 2019/01

Üldözik Krisztus követőit!

Méghozzá nem is akármilyen intenzitással. 80 országban több mint 200 millió olyan keresztyén testvérünk él, akik puszta hitük miatt vannak életveszélyben, börtönben, hátratételben, hátrányos megkülönböztetésben és sokféle megpróbáltatásban. Minden tizedik keresztyén ember üldöztetésnek van kitéve.
Jézus Krisztus utalt arra, hogy tanítványainak olykor osztozniuk kell nemcsak a győzelmes sorsában, hanem a próbatételeiben, a keresztjében is. Gondtalanságot sosem ígért, bár azt igen, hogy az ő igája boldogító és megnyugtató. De ez az ígéret sem zárja ki a szenvedést, inkább azt mondja, hogy aki vele egy igában szenved az vele fog győzni is. Ugyanakkor a legnagyobb és legdurvább cinizmus volna, ezzel vigasztalni az üldözötteket, arra pedig még csak nem is gondolhatunk, hogy ez mentsége lehet az üldözőknek, vagy akárcsak magyarázata az üldözésnek. Korunk Júdásainak, Pilátusainak, és „a feszítsd meg korszerű megfelelőit”, üdvöltő, suttogó vagy sugalló tömegeknek sincs mentségük, mint az archetípusaiknak sem volt.
De az e-téren néma cinkosoknak sincs, akik egyébként a 21. század megmondó hangadói, s akik mentén korunk bőszen hirdeti, sőt követeli az emberi és szabadságjogok sokféle formáját. Listájuk pedig annál érthetetlenebb és szégyenletesebb minél inkább nélkülözi a kulturális, lelkiismereti/vallási és a nemzeti/nemzetiségi kollektív jogokat.
És itt máris értetlenkedő szomorúsággal meg kell jegyeznünk a nyugati világ „emberi jogi élharcosainak” a keresztyének üldözésével kapcsolatos teljes hallgatását, a jelenség tökéletes ignorálását, és az iránta való vérlázító közömbösségét. Anélkül, hogy sok bizarr példát emlegetnénk programjukból, nehéz szó nélkül hagyni „a férfiak jogát a menstruációhoz, vagy a szüléshez”, az anya jogát, hogy szíve alatt hordozott gyermekét a 9. hónapban is az abortusz áldozatává tegye vagy, hogy az iskola megfosztja a szülőket attól a joguktól, hogy anya és apa legyen az elnevezésük. Mindeközben nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a hitük miatt lefejezettekért, elítéltekért, bebörtönzöttekért, megalázottakért, megkínzottakért, üldözöttekért nincs egy árva, csöndes szavuk sem. Ráadásul irritálják őket a tantermek, a templomtornyok, sőt mi több a privát ékszerek, jelvények keresztyén szimbólumai is. A vallási, ideológiai vagy politikai fanatizmusból a keresztyének rovására elkövetett gaz- és rémtettek nem érik el a ”politikailag korrekt” Nyugat-Európa hangadóinak ingerküszöbét.
Az ez évi Ökumenikus Imahét bibliai mottója így hangzik: „Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…”(5 Mózes 16,18–20) Hiszem, hogy aki az igazságra törekszik, az előbb utóbb az igazságosságra is törekedni fog és ezzel éli meg társadalmi felelősségét általában és az emberi jogok területén konkrétan. Sokszor dugjuk homokba fejünket. Sokszor egyszerűbb nem tudni a dolgokról, tragédiákról, de ez nem méltó a keresztyén emberhez. A testvériség, vagy, ahogy azt a társadalom/politika nyelve mondja, a szolidaritás krisztusi parancs.
Jó, ha azok a keresztyének, akik egyéni és közösségi jogaikkal élve zavartalanul gyakorolhatják hitüket, napi imádságukban hordozzák azokat, akiknek áldozatot kell hozni, vagy életükkel kell áldozni hitük gyakorlásáért. Az pedig még áldottabb, ha megtaláljuk akár a legszerényebb módját az üldözöttek megsegítésének.
Kormányzatunk – Európában, de talán globálisan is – egyedülálló módon egy önálló Államtitkárságot hozott létre annak érdekében, hogy e küldetésből részt vállaljon: dr. Azbej Tristan államtitkár vezetésével működik az Üldözött Keresztények Megsegítéséért és a Hungary Helps Program Megvalósításáért Felelős Államtitkárság. Emlékezzünk, hogy mi is partnerei lehetünk e szolgálatnak imádságunkkal, adományunkkal, önkéntes munkánkkal és puszta érdeklődésünkkel is.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete - 2020/04

A Theologiai Szemlét 1925-ben

Csikesz Sándor, református teológiai tanár alapította Debrecenben. A motivációjában nyilván benne volt az ország szétszakítottsága. A teológiai párbeszéd, a teológusok könnyed fórumai megnehezedtek, ezért a lap megalapításában az egyik szempont az volt, hogy a magyar nyelven teologizáló reformátusok fórumot találjanak, párbeszédnek, dialógusoknak helyet kapjanak, másrészt pedig talán már – és ennek nyilvánvaló történeti bizonyítéka is van –, hogy ez a református kör szélesedjék, elsősorban az evangélikusokkal és így tovább. Ez annál is inkább kézenfekvő volt, hiszen a tőlünk nyugatra lévő teológiai munkálkodásban nagyon sokszor, személyek esetében is, nem olyan egyértelmű, hogy ki református, ki evangélikus.
Merthogy a protestáns kifejezés a 16. századi reformációban gyökerező – tehát nem római – teológiai irányzatoknak a csoportját jelentette, minden további specifikáció nélkül. Persze sokféleképpen számon tartották, tartják a felekezeti hátteret, de mindig feszegették a határokat. Erre van bőven magyarországi példa: szószék- és oltárcserékről egyezmények, vagy például egy közös református-evangélikus lelkészképző létrehozásának terve.
A Szemléhez kötötten az egyik ilyen jel az volt, hogy nagyon hamar a soproni teológiának tanárait meghívta Csikesz Sándor ebbe az írásos diskurzusba, ami eredendően elég frekventáltan jelent (volna) meg, de az először gyakorlati, anyagi, később elvi akadályokba ütközött. 1958-ban debreceni református teológiai tanárok kezdeményezésére indult újra a lap a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának gondozásában. Az ökumenicitás ekkortól teljesen nyilvánvaló. Nekem az a megtiszteltetés jutott, hogy az ökumenikus tanácsi szolgálatom összefüggésében és azon túlmenően is, immáron 25 esztendeje vagyok ennek a szakfolyóiratnak a főszerkesztője.
A megelőző évszázadban, de talán éppen akkor is, amikor a Szemle alapítást nyert, egyfajta teológiai liberalizmusnak még bőven volt helye, legitimitása, aztán anélkül, hogy belemennék a későbbi irányzatokba – például a barthi teológiának az ellensúlyozó hatásába – és különösen is elkerülném annak taglalását, hogy a Szemle soraiban és sorai között hogyan tapintható az éppen adott politikai klíma, az nyilvánvaló, hogy e 95 esztendő, beleértve a 10 év kényszerhallgatást, hitelesen tanúsítja azt a kort, amelyben megjelenhetett, de azt is, amikor nem jelenhetett meg.
Talán a szerkesztőbizottság kollektív döntését is ez a tény motiválta akkor, amikor az emlékkonferencia címét így fogalmazta meg: „Szabadság, mérték, közösség a protestáns teológiai gondolkodásban”. A bibliai mottó pedig így hangzik: „… megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,32)
Természetesen a református kezdeményezettségű, protestánssá bővülő szakfolyóirat, mára már a szélesebb ökumenét is szolgálja, a kisebb egyházak, az ortodoxia és a római katolicitás, sőt a szekuláris tudományosság tekintetében is. Az ünnepi megemlékezés előadói és előadásai, amelyre sajnos csak online kerülhetett sor, ezt is világosan tükrözik. A teljes konferencia anyag e szám Kitekintés rovatában olvasható és a https://www.meot.hu/index.php/thszemle-m/videok, valamint a http://theolszemle.meot.hu/videok online felületeken meghallgatható.
Isten éltesse a Theologiai Szemlét alapításának 95 éves évfordulóján és természetesen
minden szerzőjét és olvasóját is!

Bóna Zoltán