A hitvallás

Mit tartok fontosnak a saját egyházam részéről a hitvallásról? Mi szólít meg külön a Niceai Hitvallásban?

Református megközelítés. Írta: Dr. Füsti-Molnár Szilveszter 

A hitvallás számunkra nem csupán tanítás. Nem pusztán összefoglalása annak, amit igaznak tartunk, hanem válasz Isten megszólítására. A hitvallásban az ember nemcsak azt mondja ki, hogy miben hisz, hanem azt is, hogy kire bízza magát, és hogy melyik közösséghez tartozik. Ezért gondoljuk úgy, hogy a hitvallás az egyház életében nem lehet csupán múltbeli örökség vagy teológiai emléktárgy, hanem élő, közösségformáló és elkötelező nyelvi aktus.

A Niceai Hitvallás ebben különösen jelentős. Ha történeti környezetében nézzük, világossá válik, hogy nem nyugalmas, elméleti viták terméke, hanem krízishelyzetek szülötte. A 4. században az egyház nemcsak a krisztológiai igazságot kereste, hanem azt is, hogyan tud egyszerre hűséges lenni Krisztushoz és ellenállni a politikai manipulációnak. Azt vallani, hogy a Fiú „egylényegű az Atyával” (homoousios), nem volt közömbös állítás: valaki vagy kimondta, vagy tagadta – és ez elválasztott, sorsot döntött el, közösséget teremtett vagy kizárt.

Ami bennünket ebben különösen megszólít, az az, hogy a hitvallás egyszerre imádság és tanúságtétel, egyszerre dicséret és állásfoglalás. Amikor az istentiszteleten vagy a keresztség liturgiájában közösen mondjuk: „Hiszünk…”, nemcsak Istenről beszélünk – hanem kijelentjük, hogy mi ezzel a Krisztussal vállalunk közösséget. A nyelv itt nemcsak hordozza a hitet, hanem alkotja is a közösséget. A Niceai Hitvallásban a nyelv nem puszta eszköz: a hit közösségi eseménnyé válik általa.

Ezért tartjuk fontosnak, hogy az egyház a hitvallást ne csupán örökítse, hanem újra és újra átgondolja, hogyan használja. A hitvallás lehet lelki erőforrás – de lehet intézményi eszköz is, amely határokat húz, kizár vagy önigazol. A hitvallásban egyszerre van jelen a dicsőítés alázata és a hatalmi beszéd kísértése. Ebben látjuk a saját felelősségünket is: amikor kimondjuk, ne csak a szöveget őrizzük, hanem a lelkületet is hordozzuk. Ez különösen fontos akkor, amikor hitünk szavai újra és újra kikerülnek a nyilvános térbe, akár az egyházak tanításaiban, akár az állami és nemzeti identitáspolitikák szimbolikus nyelvhasználatában.

A Niceai Hitvallásban számunkra az a legmegrázóbb és legfelszabadítóbb, hogy a szavaknak itt valódi súlya van. Nem elvont tanrendszert képviselünk, hanem egy olyan Krisztust vallunk meg, aki Isten teljessége – és akiben az üdvösségünket, az egyház közösségét és az élet értelmét látjuk. Hiszünk abban, hogy a mai egyháznak is így kell megszólalnia: nem önmaga igazolásáért, hanem válaszként az élő Isten élő szavának hívására. Amikor így vallunk hitet, akkor a hitvallás nemcsak szöveg, hanem esemény, nemcsak hagyomány, hanem új kezdet – Isten felé forduló közösségi élet.

Evangélikus megközelítés. Írta: László Virgil

A „hitvallás” kifejezés lényege csak a vallás kettős arculatával és ezek egymáshoz való viszonyának tisztázásával összefüggésben válik értelmezhetővé. Maga a magyar „vallás” szó belső aspektusa az, amit a latin religio fejez ki, amelynek az egyik jelentése a „visszakötés”, azaz az ember visszakötése lényegi eredetéhez, azaz Istenhez. Amennyiben ez megvalósul, akkor az ember ezt kifelé mintegy megvallja, tanúsítja, bizonyságot tesz róla, ez pedig a hitvallás, vagy a confessio. A hit megvallása tehát az egyéni és közösségi hittapasztalatból, a hit megéléséből következik, hiszen ahogy Jeremiás próféta a benne munkálkodó isteni ige kapcsán leírja: „De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” (Jer 20,9) A hitvallás többnyire liturgikus keretek között valósul meg, azonban adódhatnak olyan különös helyzetek akár az egyén, akár a Krisztushívők közösségének életében, amikor hitének megvallása akár még az életveszély kockáztatása árán sem kerülhető el. Ezeket nevezzük status confessionis helyzeteknek, ahogyan például Luther Márton az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen a császár és a birodalmi rendek előtt az általa felismert evangéliumi igazság mellett az „Itt állok, másként nem tehetek!” kijelentéssel hitet tett.

A hitvallás többnyire rögzített szövegi formát ölt. A Magyarországi Evangélikus Egyháznak hivatalosan tíz hitvallási irata van. Ebből három ökumenikusnak minősül, az egyetemes kereszténység közkincse, így az Apostoli Hitvallás, a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás, valamint az Athanaszioszi Hitvallás. A specifikusan evangélikus hitvallások a Melancthon által írt Ágostai Hitvallás, az Ágostai Hitvallás Apológiája, valamint az Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről, valamint a Luther által írt Kis Káté, Nagy Káté és Schmalkaldeni Cikkek. A tizedik hitvallásunk a többek által alkotott úgynevezett Egyességi Irat.

Liturgikus használatban egyházunkban ezek közül az Apostoli Hitvallás és a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás állnak. A hitvallás mindig az isteni igére feleletképpen hangzik el. Így az 1986-os ágendánk szerinti istentiszteleti rendben az oltár előtti ige, azaz a lekció felolvasása után, míg a 2007-es evangélikus liturgia szerint az igehirdetés után.

A Nicea-konstantinápolyi Hitvallás különlegességét az adja, hogy ez valóban az egyetemes kereszténység hitvallása, s mint ilyen a krisztushívők lényegi egységének legszebb és legfontosabb tartalmi kifejeződése. Ugyanis, míg az Apostoli Hitvallás csak nyugaton terjedt el, keleten gyakorlatilag ismeretlen volt, addig a Nicea-konstantinápolyi Hitvallást mindenhol ismerték és vallották és vallják a mai napig.

Pünkösdi megközelítés. Írta: Benedek Zsolt

Amikor ezt a szót hallom: hitvallás, azonnal eszembe jut, mennyi jelentése van ennek a kifejezésnek. A különböző jelentések alkalmazását a szövegösszefüggés határozza meg.
Különbséget tehetünk keresztények és hitvalló keresztények között. Előbbiek a családi, származási, kulturális hagyományaik alapján nevezik magukat kereszténynek, míg utóbbiak a Szentháromság Egy Istenbe vetett hitük megvallása és képviselete nyomán bizonyulnak kereszténynek. A hitvallás egyrészt jelentheti személyes, Istenbe vetett hitünk megvallását – bizonyságtétel, tanúságtétel –, másrészt jelentheti a keresztények egyetemes közössége közös hitének, harmadrészt pedig jelentheti egy-egy keresztény egyház vagy közösség sajátos hitének megvallását.

A hitvallás bármely jelentését vizsgáljuk is, elmondható, hogy nemcsak lehetőség, hanem egyenesen szükségszerű mind az egyén, mind a közösség, mind az egyetemes egyház számára, hogy megfogalmazza hitének alapvetéseit. A hitvallás ugyanis olyan szilárd alap, amely, ha helyesen és az igazsághoz ragaszkodva (Jn 14,6; Ef 4,15) fogalmazódik meg, rendíthetetlen fundamentumává válik egyéni és közösségi életünknek. Élő szóban, beszédünkkel is megfogalmazhatjuk hitünket, azonban még erőteljesebbé válik, ha írásban is feljegyzésre kerül, hiszen kimondott szavainknak, fogalmainknak értelme, jelentéstartalma megváltozhat, a papírra vetett hitvallás viszont évszázadok múlva is hűen tükrözi hitelvi alapjainkat.

A Magyar Pünkösdi Egyház írásban is kiadott Hitvallása a Bevezetésben rámutat a hitvallás hasznosságára. Azon túl ugyanis, hogy segít megválaszolni hitbéli meggyőződésünkkel kapcsolatos kérdéseinket, továbbá összegzi mindazon alapigazságokat, amelyeket a pünkösdiek az eltelt évszázadok során a Szentírásból megértettek, segít abban is, hogy „egyformán emlékezzünk arra, amire eljutottunk; ösztökél, hogy amire eljutottunk, aszerint is járjunk (Fil 3,16)”. Hitvallásunk irányt szab, határokat állít fel, védelmez. Erősíti önazonosság-tudatunkat, bemutatva hitünk sajátságos vonásait, ugyanakkor rávilágít arra is, hogy a keresztény egyházak nagy családjának része vagyunk, az egyetemes Egyházhoz tartozunk.

Az írott hitvallás tehát nélkülözhetetlen, ennek fényében azonban szükségszerűen helyén való, ha megjelenik a beszédben, élő szavakkal elmondott hitvallásunk is. Ennek is több formája ismert.
A saját szavainkkal elmondott személyes meggyőződésünk megvallása – a pünkösdi szóhasználat szerint: bizonyságtétel – hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Gyülekezeteink istentiszteletein elhangzanak olyan beszámolók a gyülekezetek tagjai részéről, amellyel a hallgatók Istenbe vetett hitét erősítik bibliai idézetekkel, ill. személyes megtapasztalásaikkal. A hétköznapokban embertársainkkal való találkozásaink során sem hallgatjuk el a Jézus Krisztusról, valamint a benne megtalálható üdvösségről szóló örömhírt.

Az írásba foglalt hitvallások (Apostoli hitvallás, Nicea-konstantinápolyi hitvallás, Pünkösdi hitvallás) elmondása nem képezi szerves részét közösségi életünknek, mindazonáltal Egyházunk mindhárom hitvallást hiszi, vallja és hirdeti. A Nicea-konstantinápolyi hitvallás és az Apostoli hitvallás meghatározza a Magyar Pünkösdi Egyház hitvallásának hátterét, kifejezve valamennyi Krisztus-hívő testvérünkkel való közösségünket, egységünket.

A Nicea-konstantinápolyi hitvallás részletes alapossággal, mégis lényegre törően foglalja össze az egyetemes egyház hitelvi alapjait. Ami engem személyesen megszólít ebben a hitvallásban, az éppen az egységessége, egyetemessége, hiszen, ha bármely szakaszát külön kiemelném és hangsúlyossá tenném, talán az összes többi alapigazságot szorítanám háttérbe. Kimondottan felszabadító és örömteli számomra, hogy ezeket a mondatokat bármely keresztény testvéremmel együtt elmondhatom, és ezzel is kifejezhetjük azt az egységet és közösséget, amely minden más különbözőség fölé emeli hitbeli kapcsolódásunkat. 

Metodista megközelítés. Írta: Kovács Zoltán

A metodisták magukénak vallják minden kor és minden nemzet közös keresztény örökségét. Ez az örökség a Jézus Krisztusról, mint Megváltóról és Úrról szóló apostoli bizonyságtételen alapul, ami minden hiteles keresztény tanítás forrása és mértéke. Az apostoli üzenet különböző értelmezéseivel szembesülve a korai egyház vezető teológusai azt keresték, hogyan lehetne meghatározni pontosabban a keresztény hit lényegét, és ezáltal biztosítani a keresztény tanítás megbízhatóságát és a tévtanítások elleni védelmét.

Ebben a sokoldalúan összehangolt folyamatban a Szentírás kánonjának meghatározása és az ökumenikus hitvallások, úgymint a niceai és kalkedóni formulák elfogadása alapvető jelentőségű volt. Ezek a hitvallások segítettek megőrizni az egyház bizonyságtételének sérthetetlenségét, határokat szabtak az elfogadható kereszény hittételeknek, és a maradandó keresztény üzenet alapvető kijelentéseit hirdették. Ezek a hitbeli kinyilatkoztatások az Apostoli Hitvallással kiegészülve ökumenikus örökségünk legjelentősebb vonásait tartalmazzák.

A 16. és 17. század protestáns reformátorai olyan új hitvallásokat hagytak ránk, amelyek az eredeti keresztény tanításokat újították fel, visszatérve a hiteles bibliai bizonyságtételhez. Ezek a dokumentumok a Szentírás elsődlegességét hangsúlyozták, világos tanításbeli normákat fogalmaztak meg, amik olyan lényeges hittételekre vonatkoztak, mint az üdvösség útja, a keresztény élet és az egyház lényege. Sok, jellemzően protestáns tanítást vett át a metodista gondolkodás olyan hitvallásokból, mint az Anglikán Egyház Hitcikkelyei, valamint a református Heidelbergi Káté.

Az egyes egyházak a különböző hitvallásokban és hitcikkelyekben megformált tanításokat a keresztény tanítás hivatalos alapnormáiként fogadták el. Fontosságuk ellenére ezek a hivatalos teológiai normák semmiképpen sem tartalmazták a teljes keresztény tanítást. Maguk a normák eredetileg a keresztény gondolkodásnak és gyakorlatnak egy sokkal szélesebb összefüggéséből eredtek, és csak az egyház tanítói fejtették ki ezek teljes jelentőségét. Ezek közül néhány írásuk egy-egy tájékozódási pontnak bizonyult az egyház érettebbé válásának folyamatában. Sőt egyes prédikációk, tanulmányok, liturgiák és énekek jelentős tekintélyre tettek szert az egyház életében és gondolkodásában, és széles körben és hosszú időn át, mint a keresztény tanítás hiteles magyarázatait fogadták el azokat. Mégis, a teológiai normák hitelességének alapmércéje – akár formálisan rögzítették, akár az évek során váltak azzá – az apostoli hittel szembeni hűség volt, amely a Szentíráson alapult és az évszázadok során az egyház életében igaznak bizonyult.

Metodista Egyházrend (Egyetemes Keresztény Örökségünk)

Ortodox megközelítés. Írta: Magyar Marius

A Hitvallás, mint liturgikus elem az Ortodoxiában– a szeretetben
és a hitben való egység, az Eucharisztia előfeltétele

Az Ortodox Egyház által hirdetett niceo-konstantinápolyi hitvallás a végleges formájának elnyerését követően (381), fokozatosa épült be egyházunk szertartásrendjébe. Kezdetben csak évente egyszer, Nagypéntek alkalmából hangzott el a Hitvallás. Az 5. században az antiókhiai egyházban vált általánosság a Hitvallás, majd a 6. század elején, Timóteus konstantinápolyi pátriárka (511-518) kezdeményezte a bizánci liturgiába való általános bevezetését. A jelenlegi liturgikus rend szerint naponta háromszor kerül elmondásra a Hitvallás, a Szent Liturgia mellett a késő esti és az éjféli szertartásban, ahogy más alkalommal is (pl. keresztelés).

A liturgia központi eseményének, a felajánlott adományok átváltoztatásának két egymást követő alapfeltétele van: az egymással való megbékélés, a szeretetben való egység, ezt követően a hitben való egység. A hívek közötti megbékélést kifejező békecsók vagy szent csók a korábbi idők túlkapásai miatt elmaradt a szertartásból, ezért a közös hit megvallása még inkább hangsúlyossá vált. A szertartást vezető pap a „Békesség mindnyájatoknak!” és a „Szeressük egymást, hogy egyetértőleg valljuk!” felhívásokkal a megbékélésre, a felebaráti szeretetre és a közös hitre irányítja a hívek figyelmét. Mindezek nélkül a keresztény ember nem egyesülhet a Szent Eucharisztia által Krisztus titokzatos testével.

A Hitvallásra szólító papi felhívás – „Az ajtókat, az ajtókat! Bölcsességben figyelmezzünk!” – az ókeresztény időkben még az istentiszteleti hely bejáratának figyelésére ösztönöz, az újabb időben pedig inkább a hallás és az értelem megnyitására, hogy a hit alapigazságait befogadják. Bár maga a Hitvallás az Eucharisztiára nem tesz utalást, mégis az irányába fordítja az azt elmondó hívők figyelmét, azáltal, hogy felidézi a Szentháromság munkálkodását a mi üdvösségünkért: a Mennyei Atya az Ő Egyszülött Fiát küldte el, hogy megváltsa és az Istenséggel megbékítse az emberiséget és hogy a Szentlélek munkálkodása révén részesedhessen az üdvösségből ajándékából. Miután a szolgálattevők és a hívek hangosan mondani kezdik a Hitvallást, a pap lebegteti a kehely és a diszkosz felett a szentségtakarót. Ezáltal emlékeztet a földrengésre, mely akkor keletkezett, amikor az Úr angyala elgörgette a sírt elzáró követ. Amikor a Hitvallás ötödik bekezdéséhez érnek – „és feltámadott harmadnapon az Írások szerint” – a lebegtetést befejezik.

A Hitvallás az istentiszteleten jelen lévők általi recitálása koncentrált elmélkedés és elmélyült lelkiség az üdvösségünkkel kapcsolatban, amelyet aktualizál a Szent Eucharisztia szertartása. A Hitvallás, mint alapvető dogmatikai formula jelenléte a Szent Liturgián nem ellentétes annak lényegével. A hit szimbóluma, az Istenség létének ünnepélyes elismerése révén egy kultikus cselekmény, de alapvetően eltér a liturgia imádságainak és himnuszainak költői jellegétől. Ezért annak elmondási formája az ünnepélyes beszéd, és nem az éneklés, ahogy egyes egyházak gyakorlatában az mind a mai napig előfordul. A Hitvallást követően a pap felhívja a gyülekezetet az Eucharisztia fogadására: „Álljunk illően, álljunk félelemmel, figyelmezzünk, hogy a szent áldozatot békességben fölajánljuk!” Itt ismét hangsúlyosan megjelenik a békességre való felhívás, amely elengedhetetlen feltétele minden szentséggel való közösségnek.

A Hitvallás lényege maga a hit, amellyel elfogadom és vallom mindazt, amit az egyház tanít Istenről. Az Istenbe vetett hit nem rendelkezik evilági, látható bizonyosággal. Az istenhit az igazként általunk való elfogadása lelki látásunkkal mindannak, amit a kinyilatkoztatással kaptunk üdvösségünk érdekében. A hit gyümölcsei: a racionális gondolkodást meghaladó titkok és a szentségek megértése, illetve e lélek felemelése Istenhez, akivel egyesülve juthatunk el az üdvösségre.

Katolikus megközelítés. Írta: Kránitz Mihály

A kereszténység alapja Jézus Krisztus odaadó áldozata. Az ő élete, tanítása, szenvedése és kereszthalála egyetemes jelleggel vonatkozik minden emberre, az egész emberiségre. A választott nép megbízatása volt az isteni ígéretek őrzése és továbbadása, amely Jézus Krisztusban teljesedett be, amelyek szerint „Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságot cselekszi, bármely nép fia is” (ApCsel 10,34–35). Jézus tehát nemcsak a népért adta életét, hanem azért is, hogy „Isten szétszórt fiait összegyűjtse” (Jn 11,52). Ezért fogalmazzák meg az apostolok, hogy Jézus Krisztuson kívül „nincs üdvösség senki másban, mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,12). Jézus parancsa, a „menjetek és kereszteljétek meg a népeket” (Mt 28,19) az egyetemességre utal, amelyet a Messiás hozott el. De kicsoda Jézus Krisztus? Hogyan tudunk róla beszélni? Ő ezt kérdezte tanítványaitól is: „Ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15). Péter akkor az élő Isten Fiának nevezte Jézust (Mt 16,16). Az első pünkösdkor Péter azt kéri hallgatóságától, hogy „keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára” (ApCsel 2,38). Jól tudjuk, hogy „akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek megtért” (ApCsel 2,41). Ezek az emberek hittek Péternek, hittek Istenben, megkapták a Szentlelket és Krisztusba öltözködtek (vö. Gal 3,27). Az átélt esemény megfogalmazását egy átélt szentség, nevezetesen a keresztség kiszolgáltatásánál látjuk. Éppen a keresztelések nagy száma miatt kellett megfogalmazni, hogy miben is hisznek Krisztus követői. Jézus nem azt kérte apostolaitól, hogy „írjátok le, amit tőlem hallotok”, hanem hogy „menjetek, és hirdessétek az evangéliumot”. És „aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül” (Mk 16,15–16). A lejegyzés a tanítás pontosítása miatt történt. Ennek első tanúi Szent Pál apostol levelei. Itt fogalmazza meg, hogy „Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4); és Jézus Krisztus „test szerint Dávid nemzetségéből született, a szentség Lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,3–4). Jézus Krisztus mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem „szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember” (Fil 2,5–7). Pál apostol a már meglévő keresztény közösségek hitének megfogalmazásait írja le leveleiben. Az egyik legkifejezőbb az első korintusi levélben található rövid hitvallás, amelyről kijelenti, hogy „azt hagytam rátok, amit magam is kaptam” (1Kor 15,3). Ez a kijelentése a hit folyamatos továbbadásának a ténye. Majd így folytatja: „Krisztus meghalt bűneinkért az írás szerint, eltemették, és harmadnap feltámadt, ismét az írás szerint (1Kor 15,3–4). Ebbe a rövid mondatba sűrítette bele az első keresztény közösség a maga teljes hitét.

Ahogy kiteljesedett földrajzilag is a kereszténység, úgy jöttek létre jelentős egyházi központok (Antiochia, Alexandria, Konstantinápoly, Róma, Jeruzsálem). A keresztényüldözések megszűntével (Kr. u. 313) Nagy Konstantin császár (306–337), miután egységes birodalomban gondolkodott, a keresztények között is egységes hitet szeretett volna látni. Ezért hívta össze a püspököket Niceába (a mai Izmik), hogy a püspökök ott döntsenek a hit és az egyház egységéről. Ez az összejövetel tekinthető az első ökumenikus nagygyűlésnek, vagyis zsinatnak, mely a hit megfogalmazásában (Áriusz ellenében kimondta, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia egylényegű – homousziosz – az Atyával) olyan egységet teremtett, amelyet ma sem lehet megkerülni. 1700 évvel ezelőtt tehát az egyház kimondta hitvallását, amely Keleten és Nyugaton egyaránt meghatározó kiindulópont lett. Rendkívül fontos, hogy ezt a hitvallást, amely vonatkozik az Atyaistenre mint Teremtőre, Jézus Krisztusra mint Megváltóra és a Szentlélekre mint megszentelőre, egységet tudnak felmutatni a keresztény egyházak. Ez az évforduló jó arra, hogy közösen mondjuk ki újra a valamennyi keresztényt összekapcsoló hitvallást, amely üdvösségünk záloga és hívő életünk alapvető megfogalmazása. Erre adott példát az idei ökumenikus imahét, amikor a Deák téri evangélikus templomban a magyarországi egyházak képviselői gyertyát gyújtottak, és ezt a közös hitvallás jeleként továbbadták egymásnak (2025. január 19.).

 A hitvallás: PDF letöltése