A főszerkesztő jegyzete 2023/04

Mindig van lejjebb

kesernyés-cinikus-beletörődő mondást ötven éve hallom és olykor bizonyára mondom is. A híreknek szintén ötven éve vagyok tudatos fogyasztója, s most cirka három éve azt érzem, hogy ez a kettő nagyon összetalálkozik. Az alábbi deszcendens fölsorolásban bár van egy általános morális kritika, de nincs az egyes elemek között morális megkülönböztetés. Természetesen semmilyen analizálásra nem vállalkozom, de úgy érzem, a történelemnek ez a folyamata lehetőséget ad, hogy a történelem Urától származó, történetileg punktuális eseményről és annak spirituális folyamatba fordulásáról valljak.

Három éve vettük a hírt, hogy egy szomszédos nagy országban az őshonos kisebbségek társadalmi igazságtalanságokat szenvednek el, egyikük azonban kifejezetten brutális tortúrákat is. Az újabb hír az volt, hogy ez utóbbiak anyaországa agresszíve fegyveres támadást intézett az ország ellen. Majd azt is, hogy több mint ötven másik ország úgy támogatja a megtámadottat, hogy a háborús folyamat minél hosszabb legyen ahelyett, hogy a békét segítené elő. Az agresszort pedig úgy szankcionálja, hogy az mindenkinek többet árt, mint az agresszornak… Aztán a világnak egy másik sarkából az a hír jön, hogy váratlanul terrorista támadás ért egy országot, azonnal cirka 5000 ember halálát okozva, amivel párhuzamosan brutális behatolások, csecsemők, gyermekek, asszonyok legyilkolása és túszejtések történnek. Az ellencsapás sem kíméletes, talán nem is tud az lenni, mert egyrészt a terroristák kórházak, iskolák, mecsetek alatt/mellett állítják fel katonai bázisaikat, másrészt egy olyan városról van szó, ahol különben is szinte embertelen zsúfoltságban éltek az emberek. A politikai állásfoglalások vegyesek, ami szinte természetes. De tömegek jelennek meg az utcán és neves egyetemeken – ahol rémísztő antiszemita megnyilvánulások mellett –, úgy támogatják a terroristák népét, hogy óhatatlanul ezzel a terroristákat is támogatják. A sornak biztos nincs vége, a jövőt nem látjuk, de a lapzárta okán ezen a ponton mondjuk ki, hogy ilyen mélységek közepette élünk a 21. században.

A 130. zsoltár vigasztalása azonban most is érvényes. A mélységből lehet kiáltani a kegyelmes Úrhoz. És itt nincs vége! Mert a jó hír az – a sok rossz hír közepette –, hogy bár mindig van lejjebb, de nincs olyan mélység, ahova az Úr ne jönne utánunk kegyelmes szeretetével. Ez történt az első karácsonykor is. A 40. zsoltár ennek az esztendőnek adventjében is bátorító: „Várva vártam az Urat és ő lehajolt hozzám…”. Aki várja az Urat, aki az Urat várja, annak lesz Adventje, mert az Úr megérkezik, akármilyen mélyen is vagyunk! Egyébként úgy gondolom, hogy ma mélyebben vagyunk, mint a betlehemi istálló. Azt pedig hiszem, hogy nem tudunk olyan mélyre süllyedni, hogy az isteni kegyelem ne emelne föl éppen az aktuális mélységeinkből.

Bóna Zoltán