TARTALOMJEGYZÉK 2021/04

A FŐSZERKESZTŐ JEGYZETE

BÓNA ZOLTÁN:

Karl Barth vajon mit mondana? . . . . . . 194

SZÓLJ, URAM!

BÓNA ZOLTÁN:

Deo volente et adiuvante . . . . . . . . . 195

TANÍTS MINKET, URUNK!

KUSTÁR ZOLTÁN:
Betegség és gyógyulás a Zsoltárok könyvében
Adalékok a betegségzsoltárok teológiájához

– a Covid–19-pandémia idején . . . . . . 196

KARASSZON ISTVÁN:

Mi történt Jóel könyvével? . . . . . . . . 204

FEKETE CSABA:

Változás és folyamatosság

Néhány jegyzet új énekeskönyvünkhöz . . . 209

TOKICS IMRE:

A nemzeti identitás kialakulása

az Ószövetségben . . . . . . . . . . . 213

SALÁT GERGELY:

Vallások és valláspolitika Kínában . . . . . 218

KITEKINTÉS

CSŰRÖS ANDRÁS:

A megújuló püspök . . . . . . . . . . . 223

LÁNYI GÁBOR:

„Inkább okos voltam, mint erős”

Ravasz László lemondatásának

körülményei (1948) . . . . . . . . . . . 227

ÖKUMENIKUS SZEMLE

HAFENSCHER KÁROLY:

A MEÖT tagegyházainak álláspontja

az úrvacsoráról . . . . . . . . . . . . 229

KÖNYVSZEMLE

RIDEG ISTVÁN:
Ötvös László: Földönjáró Jézus barátai
Ötvös László, a kísérletező modern tudós
prédikátor költészetének életműkötete . . . 236
MEZŐ TIBOR:
Mező Tibor: Az Ómagyar Mária-siralom
szövegkönyve . . . . . . . . . . . . 242
NAGY PÉTER:
A Kecskeméti Református Jogakadémia
története 1875–1949 . . . . . . . . . . 243
CZÖVEK TAMÁS:
A zsoltárok könyve kanonikus
szerkesztése . . . . . . . . . . . . . 245
J. CLINTON MCCANN, JR.:
A zsoltárok irodalmi
szövegösszefüggésükben
Fordította: Czövek Tamás . . . . . . . . 245
KARASSZON ISTVÁN:
Pecsuk Ottó: Pontos, természetes,
érthető . . . . . . . . . . . . . . . . 253

A főszerkesztő jegyzete 2022/01

„Az Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve”
2Tim 2,9/b

A viszont szócska világosan mutatja a megelőző mondatokat megerősítve, hogy az Isten igéjének a hirdetője kezén könnyen csattanhat a bilincs. Korosztályomban biztos életesen visszhangzik a keserű humor arról, hogy nem csak a szólásszabadság fontos, hanem a szólás utáni szabadság is. Pál apostol és általában az apostolok óta, az egész egyháztörténelmen keresztül a 21. századig, erre sok-sok példát látunk. Bizonyos helyzetekben ezt szinte természetesnek tekinthetjük, például az elő-reformáció, a reformáció és különösen az ellenreformáció korában vagy a kommunista-ateista diktatúrákban, az iszlám radikalizmusban és ezek ilyen-olyan variációiban. Bizonyos korok és erők az igazság teljes birtokosaiként – mint totalitárius rendszerek – lépnek föl és esetükben nem csodálkozhatunk sem a szó, sem a szóló bilincsbe verésén, sem tiltott könyvek listáján, sem a könyvek égetésén.

Arra azonban minimum a fél világ fölkapja a fejét, hogy a 21. század második és harmadik tizedének küszöbén, egy Päivi Räsänen nevű korábbi finn belügyminisztert, parlamenti képviselőt két év börtönbüntetés fenyegeti azért, mert a saját egyházát – Pál apostol Rómabeliekhez írt levele alapján – figyelmezteti a „mindenki felé nyitott” mentalitásnak kritikátlan applikációja miatt, amellyel a Finnországi Evangélikus Egyház még 2019-ben támogatásáról biztosította az aktuális Pride-ot.

Azóta sokan bekapcsolódtak a vitába az egyház és a társadalom oldaláról egyaránt és előkerültek 2004-ig visszavezető, ide vonatkozó beszélgetések is. Ezzel még mindig nem volna baj, hiszen amíg beszélünk, újrabeszélünk addig

– ahogy azt az újszövetségi görögből tudjuk – a békességen munkálkodunk. A 21. század posztmodernjében sokan azt hittük, hogy örökre pont kerül az

elhíresült kreacionista, evolucionista vitára és főleg a világi jog- és igazság-szolgáltatás mozgósítására. A szociáletikai vita rendben van, de mit keres itt a világi bíróság? Ennek okán a tartalmi kérdésig el sem jutunk, hiszen úgy tűnik, mintha egyik felet kriminalizálni vagy minimum marginalizálni lehetne. Erről és így uszításról szó sincs. A Pride jogát sem kérdőjelezte meg senki, a képviselőnő csak egyszerűen rákérdezett egyháza biblikus lojalitására. A posztmodern vitakultúrában nincs mindenkire érvényes igazság, következés-képpen a szellemi élet forrása lehet a Szentírás is. Nem lehet annak apologétá-it, pláne apostolait kriminalizálni.

Ha a posztmodernben egyáltalán van valami jó, az éppen az, hogy elmúlt a premodern és a modern előítélet, tehát igazi vitának van helye. Tehát a szellemi életben a bíróságnak nincs. Persze ez akadályba ütközik annak az intellektuális deficitnek a kontextusában, ami miközben bíróságra rohan a Szentírás és annak egy követője ellen, nem tudja, hogy a finn írásbeliségnek és kulturális kohézió-nak nem más, mint a Mikael Agricola-féle finn bibliafordítás az alapja. Enélkül nem lenne bíróság és még Pride-ot sem lehetne rendezni.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2021/01

Közös nyilatkozatban tiltakoztak

a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsába tömörült protestáns és ortodox egyházak, a Magyar Katolikus Egyház, valamint két izraelita és egy muszlim vallásfelekezet vezetői. Örültem, mert végre tiltakoztunk a vallási szimbólumokat, szent helyeket, tanításokat és hitgyakorlatokat gyalázó meg-szólalások ellen, amelyek olykor közszereplőnek számító emberek szájából is elhangzanak.

Elgondolkodtam azon, hogy nem lehetett volna e a tiltakozás tartalmában kicsit konkrétabb, mélyebb vagy éppen emelkedettebb?! Aztán rájöttem, hogy nem, mert a jelenségek intellektuális színvonaltalansága jogi/logikai ellentmondásossága, történelmi és társadalmi kontextusba helyezhetetlensége, alkotmányellenessége és sorolhatnánk a negatív jelzőket, még a konkrét esetekre hivatkozást is ellehetetleníti, nem hogy valamiféle tartalmi választ tenne lehetővé, amelyet nem érdemel meg egyik gyalázkodás, gúnyolódás, markáns/ primitív állásfoglalás sem.

A tiltakozás óta azonban mondhatom, hogy töretlenül folytatódnak ezek a bántó megnyilatkozások, ami azt sugallja, hogy mégiscsak valamit kellene tennünk, például a helyénvaló önvizsgálat/önkritika jegyében is. Nyilvánvaló, hogy reaktíve, reszponzíve túl sokat nem mondhatunk a fenti megfontolás okán a gyalázkodásokra/oktalan okoskodásokra és kioktatásokra. Viszont proaktíve nagyon kellene külön-külön és együtt törekednünk arra, hogy a keresztyénségről ne a keresztes hadjárat, a pedofília vagy az állami költségvetésből származó egyházi támogatások jussanak az emberek eszébe. Hanem például az, hogy az én gyerekemet is a jó egyházi iskolák készítették föl az életre, az én szüleimnek is a jó egyházi otthonok adtak biztos és boldog öregséget, sőt elsősorban azzal, hogy a helyi lelkipásztori beszélgetések és igehirdetések milyen hasznos szem-pontokra hívják föl a figyelmüket a helyénvaló életvezetés terén a 21. század-ban is. Tekintve lapunk alapvetően ökumenikus jellegére, maradok az egyházakon belül a példálózásban. Ezek a proaktív, a „társadalmi hasznosságot” eredményező igyekezetek, talán tudnának fordítani azon a helyzeten, hogy egyház és vallásgyalázással ne lehessen Magyarországon sem népszerűséget, sem szimpátiát, sem voksokat szerezni.

Van még egy lehetőség, ami szintén túlmutat a spiritualitás eszköztárán, nevezetesen a jogi segítségkérés. Ezek a gyalázkodások a szabad vallásgyakorlást nem akadályozzák, de beárnyékolják, továbbá a gyalázkodás, a hitelrontás jogi kategóriák, és ha nehezen is, de legalább formálisan lehet jogorvoslatot kérni. Miközben a szeretet és a megbocsátás gyakorlása a krisztusi lét egyik fontos eleme, addig állampolgári jogon úgy gondolom, kérhetjük az igazság-szolgáltatás segítséget, mert bár hála Istennek, Magyarországon szabad vallás-gyakorlás van, ami jelentheti a vallástalanság szabadságát is, de nem jelentheti a vallások, vallásosok szabad gyalázását, gúnyolását.

Kérjük a Szentlélek erejét, hogy a krisztusi életminőségben úgy növekedjünk, hogy az a társadalmi elismertségünket, sőt védelmünket is magával hozza, s amikor ördögi provokációk kereszttüzébe kerülünk, akkor a mindenható Isten hatalma alatt álló jog/igazságszolgáltatást is segítségül hívjuk.

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2021/02

A kisebbségi

lét, sors, jogok és mindaz, ami ebből következik társadalmi, politikai, etikai, jogi és nem utolsó sorban teológiai aspektussal bír. Anélkül, hogy biblikus vagy dogmatikus szaktudományos mélységekig bátorkodnék, a felszínen is nyilvánvaló hivatkozásokat teszem, akár az elhívottak, kihívottak, maradék, kiválasztottak fogalmával, amelyek nyilván nem quantitatív fogalmak, de valamiféle kisebbségi létet sugallnak, ráadásul pozitív konnotációval.

Úgy gondolom, hogy a demokrácia akár társadalmi, akár politikai, akár etikai értelemben szintén különös figyelemmel tartozik a kisebbségek iránt, amelynek legszebb példája az elvárható pozitív diszkrimináció bizonyos esetekben. Az utolsó kifejezésem is utal arra, hogy nem olyan egyszerű ez a terület – sem a kisebbség, sem a többség oldaláról – és ennek nyilvánvaló, ilyen-olyan jelét látjuk az európai integráció szelektív kisebbségkezelési folyamatában is. Miközben a migrációs, gender-alapú vagy általában az egyéni jogokat illető kisebbségi kérdések szinte a törvények és szerződések megszegését is vállalóan élvezik a különleges elbírálást, ugyanez nem mondható el akár a vallási, akár a nemzetiségi kisebbségekről. Persze törvényt erősítő kivételek ez
esetben is vannak.

Viszont közel egy évtizedes előkészülettel benyújtott, minden kritériumnak eleget tevő kisebbségi mentőcsomag egészen furcsa módon többségi parlamenti döntés ellenére a Bizottságtól elutasítást nyert, tehát a Bizottság visszautasította, hogy jogalkotási folyamatot kezdeményezne ebben a kérdésben. A benyújtó RMDSZ, FUEN, SVP és YEN ezzel az elutasítással a Luxemburgi Bírósághoz fordult, amelynek malmai természetesen lassan őrölnek.

A Székely Nemzeti Tanács az európai nemzeti régiók közvetlen uniós együttműködésének érdekében a közelmúltban egy másik aláírásgyűjtést kezdeményezett, mely sikeresen lezárult a magyar kormány hathatós támogatásával és Pesty László elkötelezetten kitartó munkájával. Ez még beadásra vár, tehát a remény még élhet.

Nem utolsósorban említendő, azaz örvendetes tény, hogy a strasbourgi Európa Tanács elnöki pozícióját a napokban megkezdő magyar kormány a ciklusára vonatkozó néhány prioritás sorában a nemzeti közösségek védelmét eminens helyen kezeli.
Ebbe nyilván beletartoznak a kisebbségi őshonos nemzeti közösségek is.
Visszatérve az EU-s két petícióra elmondhatjuk, hogy ezt az intézményt a Lisszaboni Szerződés teszi lehetővé éppen azért, hogy az európai polgárok közvetlenül is bekapcsolódhassanak a törvényhozásba, legalábbis a javaslat szintjén. Jellemző, hogy 60–70 ilyen kezdeményezés volt az elmúlt cirka 15 évben, amelyek sorából talán 6 tudta összegyűjteni 7 országból az 1 millió aláírást és a Parlament vagy a Bizottság
egyikkel sem foglalkozott érdemben. No comment.

Tehát itt jön közel hozzánk és itt válik nyilvánvalóvá a felelősségünk a kisebbségi kérdések európai kezelésében, hiszen mi is azok vagyunk, akik ilyen-olyan relációban valamiféle kisebbségi sorsot hordozunk nyilvánvalóan protestánsként, ortodoxként, etnikumként Magyarországon, magyarként a határainkon túl, etc. Helyénvaló, ha törődéseink, tanulmányaink és nem utolsó sorban imádságaink/bizonyságtételeink kísérik és sikerre segítik a fenti törekvéseket.

S hogy ez az erőltetetten szekularizált Európától sem idegen keresztyénüldözés kontextusában is igaz, zárszóként hivatkozom a kalocsai érsek egy ökumenikus istentiszteleten, számos egyházvezető körében kimondott mondatára: „Uraim, vegyük tudomásul, hogy mi így összesen is kisebbségben vagyunk!”

Bóna Zoltán

A főszerkesztő jegyzete 2021/03

Már majdnem elfelejtettük

azt a tragikus eseményt, ami a 21. század hajnalán nem csak New York City két ikonikus felhőkarcolóját, a Pentagon egy részét, valamint az Egyesült Államok népét és földjét, hanem az egész emberiséget megrázta.

Az eseményt 9/11 – nine-eleven-nek neveztük és az azt követő években a privát, társadalmi és politikai közbeszédben fontos szerepet töltött be. Okokról, indítékokról, furcsaságokról, ellentmondásokról születtek jegyzőkönyvek, könyvek, teóriáik, elméletek és összeesküvés-elméletek is. Sok kérdés ma is megválaszolatlan, de mindezeknél fontosabb 3500 embernek halála, szeretteinek gyásza, az immáron leszállt és eltűnt por- és füstfelhő tüdőkben, erekben, vesékben, májakban és lelkekben való lakozása.

Az esemény olyan, amivel együtt kell élni, de olyan is, amely újabb és újabb szorongó kérdéseket indukál minden felelős emberben. Ilyen intenzitásban nem, de frekventáltságában összeadódóan talán mégis ijesztően kell együtt élnünk a terrorista cselekedetek tényével és a terrorista szándékok valóságával.

Nem gondolom, hogy tisztán vallásos motivációja lenne a terrorcselekményeknek, az viszont tény, hogy az öngyilkos merényletek mögött vallási fanatizmus van. Így hangsúlyozom, hogy a terrorcselekmények mögött nem eo ipso vallásról, hanem vallási fanatizmusról van szó, hiszen ez nem mondható el sem a teremtés legapróbb részletében is Isten dicsőségét kereső és felismerő vallásokra, sem pedig a mi Krisztus áldozatában hívő keresztyénségünk békeparancsára és ökológiai felelősségére, még akkor sem, ha akár történeti távlatban, akár a jelenben minden vallásban fölismerhetők arrogáns és militáns elemek.

20 év távlatából nem sok mindent tehetünk, de sok mindent mondhatunk. Ezzel közösen emlékezünk és a kollektív emlékezet tudatában tartjuk ezt a borzalmas eseményt. Mert minél jobban elfelejtünk valamit, annál könnyebben ismétlődik meg.

Engem és néhány munkatársamat például olyan amerikai barátok hívtak videó-beszélgetésre szeptember 11-én, akik éppen Magyarországon önkéntes munkát végeztek a mi szervezésünkben 2001 szeptemberében. Sok minden felszínre jött ebben a beszélgetésben, de az is, hogy a 9/11 20 éves évfordulóján kimondta megalakulását Afganisztánban az új tálib kormány. Ismeretlenül nem illik minősíteni, de vannak biztonságszolgálati listák, amelyeken többen szerepelnek e kormány tagjai közül. Ugye, ez akkor is rémisztő számunkra, ha eddig is tudtuk, hogy nem a négy repülőgépet eltérítő terroristák voltak az utolsók. És akkor is, ha ez az évforduló egybeesett azzal a hétvégével, amelyen a római katolikus egyház meglehetősen nyitottan, mondanám meghívóan és elismerően viszonyulva a protestantizmushoz és az ortodoxiához, a kegyelemnek nagy ünnepét, az eucharisztiát ünnepelte Budapest utcáin, templomaiban és intézményeiben.

Lehet keresztényi jámborsággal, az oltári szentség ostyájával vagy az úrvacsora kenyerével szembeszállni a terrorizmussal? Vagy politikusabban és perszonálisabban fogalmazva, hogyan lehet egy kormányt elismerni, amelyben nyilvántartott terroristák is vannak és a 9/11 precedensével terheltek? És hogyan lehet tárgyalni azokkal, akiket nem ismerünk el? Ördögi körök szorításában élünk.

Ebből az infernális szorításból úgy gondolom, csak divinális szabadulást várhatunk. Azt is és úgy is kizárólag Krisztus erejében és kegyelmében bízva.

Bóna Zoltán