Állam és vallások Kínában

Salát Gergely előadása

November 8-án a Vallásközi Dialógus Bizottság idei nyílt ülésének vendége Salát Gergely, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kínai Tanszékének vezetője, az ismert Kína-szakértő volt.

A kínai állam és a vallások viszonyáról különféle híreket hallunk: lerombolják a templomokat, elviszik a papokat, ugyanakkor sok templomban szabadon tartják az istentiszteleteket – mindegyik hír igaz. A magyar vallás, illetve európai nyelvekben a religio fogalmának nincs kínai megfelelője, nincs hivatalos definíciója. Ehelyett felsorolják, hogy mely közösségekről van szó: buddhizmus, taoizmus, iszlám, protestantizmus, katolicizmus. A vallásszabadság nyugati fogalmába minden vallásnak nevezhető közösség (ha nincs valamilyen súlyos kizáró ok) beletartozik. Kínában viszont nem élveznek védelmet a földalatti keresztények, a népi vallások, szekták, és a konfucianizmust sem tekintik hivatalosan vallásnak, noha döntően meghatározta az ország történelmét. Az ősi hagyományokra épülő Falun Gong/Falun Dafa közösséget pedig mindenhol üldözik. A mai valláspolitika „a császárkori hagyomány folytatása, némi marxista-leninista mázzal leöntve”. Az állam életében, működésében a vallásnak túl sok szerepe nem volt, áldozatot persze a császár is bemutatott az isteneknek. Európában az invesztitúraharc folyt, Kínában viszont az állam „bedarálta” a vallásokat. A császár például buddhista hitvitákban is dönthetett, és valós személyeket istenné nevezhetett ki. Gyakorlatilag a számunkra is ismert három kategória létezett. Támogatott: Ég kultusza, konfucianizmus. Tűrt: buddhizmus, taoizmus, népi vallások, időnként kereszténység, iszlám. Tiltott: az összes többi.

Az 1949. október 1-jén kikiáltott Kínai Népköztársaság erre épített. A hagyományos vallások már a császárság bukása (1911) előtt egy évszázaddal meggyengültek. Az akkori 500 milliós lakosságból 100 millió buddhista, a taoisták számát nem lehetett tudni, 8 millió muszlim, 3 millió katolikus és 700 ezer protestáns volt. A külföldi keresztény missziók szerepe jelentős volt, Magyarországról például a jezsuitáké, ferenceseké, kalocsai iskolanővéreké. A Kínai Kommunista Párt persze azt vallotta, hogy „a vallás a nép ópiuma”, hogy a „haladó értelmiség” csak ateista lehet, kérdés volt tehát, hogy mit tegyenek: üldözzék-e a vallásokat, vagy megvárják, hogy az osztálytársadalommal együtt megszűnjenek. A hivatalos politika az elhalás hagyása lett, de azért itt-ott csak volt üldözés, amely a kulturális forradalom (1966-76) elején lett igazán brutális. Előtte, utána és azóta is az egységfront politikája érvényesül: azokat a közösségeket, amelyek a párt céljait támogathatják és támogatják, „be kell csatornázni”. 1950-ben hozták létre a vallásügyi hivatalt, és megalakultak a hazafias vallási szervezetek, a buddhista 1953-ban, a protestáns 1954-ben, a taoista és a katolikus 1957-ben.

Ha nem is az üldözés volt a hivatalos politika, a vallások gazdasági alapjait felszámolták: földek elvétele, külföldi támogatás megtiltása, a kegytárgyak, mint „babonás árucikkek” súlyos megadóztatása. 1957-ben a túlhajszolt gazdasági célok megvalósítása, a „nagy ugrással” kapcsolatos kampányok miatt leállt a vallási élet. Majd a kulturális forradalom idején nemcsak a vallások képviselőit, hanem még az állami vallásügyi alkalmazottakat is kegyetlenül üldözték, és Mao Ce-tung kultuszát építették ki, vannak, akik azóta is mutatnak be neki áldozatot.

Az 1976-78 közötti átmenet után és azóta is a Teng Hsziao-ping által elindított „reform és nyitás” politikája érvényesül. Ez 180 fokos fordulatot jelentett, bár korábban Teng „Mao összes gazságában részt vett”. Mindent a gazdaság építésének rendeltek alá, mindenkit bevonva, akit csak lehetett, és új valláspolitikát hirdettek a korábbi „túlkapásokkal” szemben. A vallások nem haltak el, hanem vallási reneszánsz bontakozott ki az ideológiai vákuum helyén. Ennek a kapitalista gazdasági rendszer bevezetése is kedvezett, hiszen a kínaiak, gyakorlatias gondolkodású emberek lévén adok-kapok viszonyt ápolnak az istenekkel, azaz beruházásaik minél nagyobb megtérülését várják tőlük. Népszámláláskor nem kérdeznek rá a vallási hovatartozásra. A Sanghaji Egyetem becslése szerint 2007-ben 300 millió (elismert vallású) hívő volt, ebből 40 millió keresztény. 2010-ben 12 százalék volt nem vallásosnak tekinthető, 2012-ben viszont 6,3 százalék vallotta magát kifejezetten ateistának. Az ateisták száma nem nagyon haladja meg a párttagokét. Egy kínai egyszerre több vallás követője is lehet.

Ami a jogi helyzetet illeti: az alkotmány biztosítja és védi a „normális vallásgyakorlást”, „csak” az a kérdés, hogy mi tekinthető annak. Nyilván az, ami legalább nem megy szembe a hatalom aktuális igényeivel. „A helyi káderek jókedve vagy rosszkedve dönti el.” A vallási vezetők régóta szorgalmazzák egy önálló vallásügyi törvény megalkotását, de erre még nem került sor. Ehelyett elszórt utalások találhatók különböző jogszabályokban a vallás akadályozása és a szekták ellen. Ilyen például a 2005-ös államtanácsi (kormány) rendelet, amelynek a lényege, hogy addig „nem normális”, ameddig nem regisztrált. A vallási helyzet jogilag ingoványos, helyről helyre és időről időre változik, és nem tartozik a legfontosabb megoldandó kérdések közé.

A kisebbségeket szigorúan ellenőrzik, félnek a tibetiek és az ujgurok esetleges elszakadási törekvéseitől, nekik is ugyanúgy „rendes” kínai állampolgároknak kell lenniük. Az ő esetükben ezért gyakoribb a kifejezett vallásüldözés, mecsetek lerombolása, lámák elhurcolása stb.

A 2010-es években „bekeményítésre” került sor a nem regisztrált neoprotestáns, főleg karizmatikus közösségekkel szemben is, akik amerikai hatásra „gombamód elszaporodtak”. Az „el/vissza/kínaiasítás” hivatalos politikájához hozzá tartozik a külföldi hatások visszaszorítása.

A 2018-as kormányrendeletet a vallási szélsőségek és a külföldi adományok ellen hozták. A vallást csak akkor üldözik, ha ennek, illetve a regisztráció követelményeinek nem felel meg. A kínai mahajána-buddhizmus számára az említett kritériumok nem jelentenek problémát, nem úgy, mint a külföldi missziók nyomán alakult egyházaknak és a nemzetiségeknek.

Végül az előadó arra utalt, hogy Magyarországon is van két kínai buddhista templom, Budapesten Rákospalotán és Rákosszentmihályon, Kőbányán a Bibliatársaság nevezetű neoprotestáns közösség és a Magyarországi Kínaiak Protestáns Közössége is működik, s máshol is vannak keresztény közösségek.

Kérdésekre válaszolva Salát Gergely elmondta, hogy a zsidók már ezer éve megjelentek Kínában, Kaifeng városában sokáig fennállt a közösségük. Az 1600-as években még voltak zsidó vallású kínaiak, akik a hivatalos iratokban a muszlimok egy változataként szerepelnek, majd nyom nélkül eltűntek. A 19. század második felében külföldi kereskedők jöttek Sanghajba. A japánok a második világháború alatt gettóba zárták a zsidókat, de nem semmisítették meg őket. Ma csak külföldi zsidó közösségek vannak Kínában.

A Vatikán és Kína viszonya „a világ egyik legjobban őrzött titka”. Amikor Ferenc pápa 2014-ben Dél-Koreában járt, megengedték, hogy Kína felett átrepüljön, és ekkor megáldotta az országot és az ottani keresztényeket. A kínai katolikus egyház 1957-ben kettészakadt hivatalos és földalatti egyházra. A Vatikán nem közösítette ki a hivatalos egyházat, amely kiközösítés a pápa elutasításával egyébként automatikus lett volna, mert nem akarta elidegeníteni. Az 1980-as évekbeli enyhülés után a hivatalos püspökszenteléseket a pápa – hírek szerint – utólag titokban jóváhagyta. Három éve titkos megállapodást kötöttek: a kínaiak jelölik a püspököket, de a pápának vétójoga van, ezt tavaly újabb két évre meghosszabbították. A Vatikán Tajvannal tart fenn teljes jogú diplomáciai kapcsolatot. Ennek megszakítása azért okozna gondot, mert ott teljes a vallásszabadság.

Ami a nők helyzetét illeti: Mao alatt, mint a szocializmusban mindenhol, kényszerű emancipáció zajlott, lehetővé tették a válást, és eltörölték a többnejűséget. A „furcsa kapitalizmus” kedvez a nőknek, az egyetemek is elnőiesednek. A korábbi egyke-politikát néhány éve a kettő, majd ettől az évtől kezdve a három gyerek politikája váltotta fel, de a gazdasági növekedés következménye, hogy sokan ennyit már nem is akarnak. 2010-ben 100 lány újszülöttre 118 fiú jutott, ma már „csak” 111. Az „egyke-másfélke” politika azt jelentette, hogy városban egy gyerek, vidéken kettő volt engedélyezett, ha az első „fogyatékos vagy lány” volt. A kínai hagyományok szerint a gyerekeknek kötelességük szüleiket, nagyszüleiket eltartaniuk, a nyugdíjrendszer csak most van kiépülőben, és messze nem elegendő. Így egy gyerekre, ha fiú, ha lány, sokszor a két szülő és a négy nagyszülő eltartása hárul.

A hazafias egyházak gondoskodnak a lelkészek, egyházi munkások képzéséről, viszont a 18 év alattiak nem részesülhetnek hitoktatásban. Az egyházak a saját helyiségeiken kívül nem folytathatnak térítő tevékenységet, de az emberek persze egymást hívogatják.

A Vatikánhoz való viszony mellett a Falun Gong/Falun Dafa „szekta”, közösség „a másik titok”. Ez a régi kínai hagyományokra, a taj-csira épül, annak az egészséges életmóddal kapcsolatos előírásaira. A kilencvenes évek közepéig tiszteletben álló közösség volt, de amikor több tagja lett, mint a pártnak, a legkeményebb üldözés következett. A hírek szerint tagjainak börtön, kínzás és szervkivétel az osztályrészük, kérdés, hogy ezekből mennyi igaz. (Valamennyi sajnos biztosan.)

Az állam a külföldön élő mintegy 50 millió kínait erőforrásnak tekinti, ők általában tartják a kapcsolatot az anyaországgal. – Magyarországra a kilencvenes évek elején többnyire 20-30 éves fiatalok jöttek. Az itt elhunytak száma nem jelentős, és egy kínai lehetőleg a szülőföldjén kívánja magát eltemettetni. – Az előadó arra figyelmeztetett, hogy Kínát ne hasonlítsuk az egykori Szovjetunióhoz. Nem várható rendszerváltás, akkor sem, ha nem mindenki rajong a pártért. Ma Kína az egyik legelevenebb, legambiciózusabb társadalom, az elmúlt negyven évben évi 10 százalék körüli gazdasági növekedést produkáltak, 400 milliós középosztályt hoztak létre. A nyugati demokráciák problémáit látva azt állapítják meg, hogy hazájukban alapvetően jól mennek a dolgok.

*

Az elmúlt tíz évben a nyílt bizottsági ülések kivétel nélkül többé-kevésbé az iszlámra fókuszáltak. Ideje volt tehát a más irányú kitekintésnek, hiszen Kína, mint a (még) legnépesebb ország és a második (vásárlóerő-paritáson az első) gazdasági hatalom egyszerűen megkerülhetetlen a világ többi része számára. Ottani keresztyén/keresztény testvéreink élete, lehetőségeikkel és lehetőségeik korlátozásával ezért is érdemel különös figyelmet. Ugyanakkor a más vallásúak, nemzetiségűek üldözését (is) elfogadhatatlannak tartjuk.

Szentpétery Péter