Metodista megközelítés. Írta: Kovács Zoltán (metodista lelkész)

„Valljátok meg egymásnak bűneiteket…”

A Metodista Egyház a bűnbánatra nem szentségként tekint, mégis fontosnak és szükségesnek tartja Isten és egymás előtt bűneink megvallását.

A bűn, mint állandó harc. A bűn egy állandó és folyamatos harc a hívő ember életében. A Szentírással egyetértésben – amely szerint „mindnyájan vétkeztünk” – John Wesley is ír arról, hogy a keresztény ember életében – még a megtérés után is – állandó harcot jelent. „A megváltás bibliai útja” c. prédikációjában így ír:

Nem természetes-e, hogy akik átélik ezt a változást, úgy gondolják, hogy minden bűn eltűnt, teljes kiirtatott a szívünkből, s nincs már ott helye? (…) De általában hamarosan kijózanodnak és rájönnek, hogy a bűn csak függőben van, de nem pusztult el. Visszatérnek a kísértések, és a bűn feléled. Kiderül, hogy csak elalélt, de nem halt meg. (Az Úr a mi igazságunk, 573.)

Bűnbánat Isten előtt. Éppen ezért istentiszteletre összegyülekezve Isten jelenlétében rendszeresen megvalljuk bűneinket az imádságban. A bűnvallást vezetheti a lelkész, aki a közösség nevében imádkozik, de megtörténhet a liturgia részeként is responzórikusan vagy közösen, illetve csendes, belső imádság formájában, személyesen is.

Fájlaljuk kudarcainkat, és kérünk, Urunk, könyörülj rajtunk és bocsáss meg nekünk! Újíts meg bennünket Szentlelked által! Segíts, hogy Jézus Krisztus követeiként szolgáljunk felebarátainknak, és dicsőségedre élhessünk! Ámen. (Részlet az Úrvacsorai liturgiából, In.: Dicséretek, 1013.)

A bűnbánatot a feloldozás követi, amelynek során a lelkész kihirdeti Isten bűnbocsánatát a legegyszerűbb szavakkal: „Jézus Krisztus nevében, bűneid megbocsátattak!” A bűnbánat és a bűnbocsánat valamennyiünket arra emlékeztet, hogy bűnösök vagyunk, de Isten kegyelméből megtartattunk.

Különleges alkalmai a bűnbánatnak és a kegyelem elfogadásának az úrvacsorai, a szövetségmegújító és az ún. gyógyító istentiszteletek.

Bűnbánat a személyes életben. Természetesen az istentiszteleti alkalmak között is fontos a bűnbánó lelkület és gyakorlat. Isten elé léphetünk nyitott szívvel, hogy felismerve kudarcainkat, bukásainkat bocsánatot és helyreállítást kérjünk tőle.

Bűnbánat egymás előtt. John Wesley, a Csoport-társaságok Szabályaiban (John Wesley: Rules of the Band Societies, WJW, IX/78.) tanácsokat fogalmazott meg a heti találkozók kapcsán. Minden tagnak a következő kérdéseket kellett megválaszolnia:

1. A legutóbbi találkozás óta milyen bűnöket követtél el?
2. Milyen kísértésekkel találkoztál?
3. Hogyan álltál helyt ezekben?
4. Milyen gondolatokkal, szavakkal vagy tettekkel kapcsolatban vannak kétségeid, hogy vétkeztél-e vagy sem?
5. Semmiről nem gondolod, hogy titokban szeretnéd tartani?

Számos metodista testvérünk találkozik rendszeresen kis csoportokban, hogy bűneiket egymás előtt megvallva, támogassák egymást a lelki növekedésben, figyelmeztetve, vigasztalva és bátorítva egymást. Ez a gyakorlat a fent is említett ún. metodista kiscsoportok (bands) rendszerére és Jakab levelére utal vissza. „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” (Jak 5,16) Bár kevés bizonyíték van arra, hogy ezek a csoportok népszerűek lettek volna, mégis számos keresztény talált erőforrást abban a közösségben, ahol „elszámoltathatók” maradtak Krisztusnak tett fogadalmaik kapcsán.

Meghalni a bűnnek, élni Krisztusnak. A metodista értelmezés szerint bármikor és bármilyen formában lehetőségünk van arra, hogy Isten és egymás előtt bűnbánatot tartsunk: istentiszteleten, kiscsoportokban és személyesen is. Amikor így teszünk Isten bocsánata kézzelfoghatóvá válik számunkra, és vehetjük az ő kegyelmét és erejét. John Wesley szavaival élve: „egyre jobban meghalunk a bűnnek, egyre inkább élünk Istennek.”