A bűnbánat a saját egyházamban
Mit tartok fontosnak a saját egyházam részéről a bűnbánat szempontjából
Református megközelítés. Írta: Dr. Börzsönyi József (ny. református esperes, ny. teológiai tanár)
A bűnbánat a szó szoros értelmében belső lelki bánkódás és megszomorodás azon cselekedeteink fölött, amelyek ellenkeznek Isten akaratával, vagy olyan dolgok elmulasztása miatt, amelyeket Isten elvár, megkíván tőlünk. A szó tágabb értelmében azonban nem pusztán belső, lelki érzésről van szó, hanem ennek az érzésnek külső megmutatásáról, megéléséről. Hivatalos hitvallásunk, a Heidelbergi Káté 88. kérdése az igazi bűnbánatról azt mondja, hogy az két részből áll, az óember megöldökléséből és az újember megelevenítéséből, tehát cselekedet, tett is.
A bűnbánat és a bűnvallás egységet alkot. A református tanítás szerint a bűnbánat nem szentség, nem sákramentum, mint a gyónás a katolikus egyházban. A református tanítás szerint csak két sákramentum van: a keresztség és az úrvacsora. Mindkettőt maga Jézus Krisztus rendelte el, a keresztséget a Máté 28,19, az úrvacsorát a Máté 26,20-29, a Márk 14,17-25 és a Lukács 22,7-23 22,19 szerint.
Nem jelenti ez azonban azt, hogy a bűnbánat a református felfogás és tanítás szerint jelentéktelenebb volna. Hiszen mi természetünknél fogva bűnös emberek vagyunk, akik nem is járulhatunk másként Isten színe elé csakis bűnbánattal. A pogány százados vallomásához hasonlóan elmondhatjuk és gyakran el is mondjuk, hogy „nem vagyok méltó arra, hogy házamba jöjj. Ezért magamat sem tartottam méltónak arra, hogy elmenjek hozzád” (Lukács 7,6-7). Ezért a bűnbánat kifejezése, a bűnvallás elengedhetetlen istentiszteleteinken. Nem is marad el istentiszteleinkből. Az Erdélyi Református Egyház istentiszteleti rendjében van egy kötött bűnvalló imádság, amely minden istentiszteleten elhangzik, de ha nem is ebben a kötött formában, mindenütt máshol is a bűnbánat elhangzik vagy imádság formájában, vagy sok helyen az istentisztelet elején a liturgia önálló részeként a bűnbánat-tartás, amely három részből áll: 1. Isten törvényének, akaratának ismertetése, pl. a szeretet kettős parancsával, vagy a tíz parancsolattal, vagy más igei kijelentéssel, 2. bűnvalló imádság, hogy Isten ismertetett akaratát nem tartottuk meg, vétettünk, és kérjük az Úr bocsánatát 3. Isten kegyelmének, bocsánatának hirdetése valamelyik igével. Ez a közös bűnbánat, bűnvallás. Istennek valljuk meg bűneinket, aki meg is bocsáthatja a Jézus Krisztus érdeméért, áldozatáért. Lehetséges és van is az egyéni bűnbánat, bűnvallás akár a lelkipásztornak, vagy lelkigondozónak, esetleg a hívek egymásnak (Jakab 5,16), akik bocsánatot nem adhatnak, de rámutathatnak a bocsánat forrására és irányíthatnak Jézus Krisztushoz, aki megbocsáthat, imádkozhatnak a bűnvallóért, vagy vele együtt az Úrhoz bocsánatért.
Az úrvacsora szertartásához különösen is hozzátartozik a bűnbánat. Két formában történik. Az egyik a felkészülésben. Külön bűnbánati alkalmakat tartunk, ahol igehirdetés/igehirdetések készíti/K lelkünket az Úr Jézussal való találkozásra. Ez általában egy egész héten át tartó bűnbánati istentisztelet/eket jelent, bizonyos körülmények között lehet azonban rövidebb is, akár egyetlen alkalom is. A másik része az úrvacsorai szertartás rendjébe szervesen épül bele a bűnbánat. Hitünk megvallása után következik egy bűnbánati rész: négy kérdés hangzik el, amelyre a gyülekezet hangos szóval válaszol. (röviden) 1. Hiszitek-e, hogy bűnösök vagytok? A válasz: én ezt hiszem és vallom. 2. Hiszitek-e, hogy az Úr Jézus a bűnnek hatalmát elvette? A válasz: én ezt hiszem és vallom. 3. Hiszitek-e, hogy Isten feltámasztotta Jézus és általa minket? A válasz: én ezt hiszem és vallom. 4. Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ezentúl életeteket az Úrnak szentelitek? A válasz: ígérem és fogadom. Ezek után a kérdések után a lelkipásztor bűnbocsánatot hirdet, amelyet Jézus Krisztusért nyerünk el.
A bűnbánat tehát bár nem szentség, mégsem jelentéktelen keresztyén életünkben és hitünk gyakorlásában, hanem teljesen a középpontban áll.
Evangélikus megközelítés. Írta: Dr. László Virgil (teológiai tanszékvezető)
Amikor Luther Márton megfogalmazta a reformációt kirobbantó híres 95 tételét a búcsúcédulák árusítása kapcsán, akkor nagyon helyesen érzékelte, hogy a lényegi probléma a bűnbánat helyes értelmezésében gyökerezik. Éppen ezért rögtön az első négy tételben ezt a kérdést ragadja üstökön:
„1. Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg” azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).
2. Ezt az az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik.
3. De nem is vonatkoztathatjuk kizárólag csak a belső bűnbánatra, mert a szív töredelme mit sem ér, ha nem hozza magával külsőleg a bűnös mivoltunk elleni sokoldalú halálos küzdelmet.
4. Ez a gyötrődő küzdelem tehát mindaddig tart, míg az ember gyűlöli vétkes önmagát (ez az igazi belső bűnbánat), vagyis a mennyek országába való bemenetelig.”
Később a reformátor társ, Melanchthon, az Ágostai Hitvallás XII. cikkelyében ilyen formán határozta meg a bűnbánat evangélikus értelmezését: „A bűnbánat pedig helyes értelemben e két részből áll: az egyik a töredelem, vagyis az a rettegés, amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben; a másik pedig a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad, és Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvigasztalja a lelkiismeretet és megszabadítja a rettegésektől. Ezután jó cselekedeteknek kell következniük, amelyek a bűnbánat gyümölcsei.”
A bűnbánat kifejezésének bevett módja a gyónás. Ennek többféle formája lehetséges. A legalapvetőbb az, ami Isten előtt történik imádságban, amikor önmagunkban gyónunk és kérünk bocsánatot Istentől. Ez történik a Miatyánk jól ismert kérésében is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (Mt 6,12) A másik az, amikor azon felebarátunk előtt gyónunk nyíltan, aki ellen vétkeztünk, és kérjük a bocsánatát, mielőtt ezzel Istenhez fordulnánk. (Mt 5,24) Lehetséges titkos, avagy magángyónás is, amikor keresztény testvérünk, például a lelkész előtt négyszemközt megvalljuk mindazt, ami különösen terhel bennünket. Ilyenkor Isten igéje, azaz a Krisztustól kapott mandátum alapján (kulcsok hatalma) ő feloldoz minket bűneinkből. Ennek egy további formája az úgynevezett közgyónás, amelyre az istentiszteleti liturgia keretében kerül sor. Ilyenkor az ünneplő gyülekezet tagjai a lelkész által feltett gyónási kérdésekre adott feleleteik után közösen vallják meg vétkeiket bűnvalló imádságban és fogadják a lelkésztől a feloldozást. Az evangélikus liturgia gyónási kérdései a következők:
„Testvérem az Úrban!
Vallod-e magadat bűnösnek, és ezért kárhozatra méltónak?
GYÜLEKEZET: Vallom.
Bánod-e igazán bűneidet?
GYÜLEKEZET: Bánom.
Megbocsátottál-e mindazoknak, akik vétkeztek ellened?
GYÜLEKEZET: Megbocsátottam.
Igyekezel-e ezután Isten akarata szerint élni?
GYÜLEKEZET: Igyekezem.
Hiszed-e, hogy Isten a Krisztusért megbocsát a megtérő bűnösnek?
GYÜLEKEZET: Hiszem.
Legyen néktek a ti hitetek szerint!”
Ezt követően a gyülekezet tagjai a következő közös imádságban vallják meg bűneiket Istennek: „Vallom előtted, szent és igaz Isten, hogy vétkeztem ellened és embertársaim ellen gondolattal, szóval és cselekedettel. Sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem. Nem vagyok méltó kegyelmedre, méltó vagyok ítéletedre. Hozzád fordulok mégis: nincs más reménységem. Szent Fiadért, az Úr Jézus
Krisztusért kérlek: légy hozzám irgalmas és bocsásd meg bűnömet. Ámen.”
Baptista megközelítés. Írta: Lőrik Levente (baptista lelkipásztor)
Hitünk szerint a bűnbánat mint Isten Lelkének ajándéka mind az egyház létének, mind az egyes hívők életének fontos és megkerülhetetlen jellemzője. A bűnbánat szükségességét egyfelől a bűn valósága1 indokolja, másfelől Isten szentsége2 teszi elengedhetetlenné.
Valljuk, hogy a bűnbánat végső célja a bűn és a bűnös utak elhagyása. Ez pedig valóságosan akkor megy végbe, ha az ember szíve megváltozik: a bűn cselekvése megszűnik, mert Krisztus kegyelme az ember életébe beáradt. Az így felfogott bűnbánat olyan út, melyen a Szentlélek által az ember először a bűn felismerésére jut el3 , aztán a vétek miatti megszomorodásra4 , a bűn megvallására5 és megutálására6 , hogy végül a bűn elhagyása is megtörténjék a Jézus Krisztushoz való teljes odafordulásban7.
Amint a fentiek mutatják, meggyőződésünk szerint a bűnbánat a hit mellett a megtérés szerves része, s ezért a Krisztus-követő élet kezdetét is jelzik egyszersmind a megtéréskor. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartjuk, hogy bár a keresztségben/bemerítésben kifejeződik az, hogy meghaltunk Krisztussal a bűnnek8, vagyis a bűnnek mint hatalomnak a szolgasága alól felszabadultunk, ez nem jelenti a bűn elleni küzdelem végét a hívő életében. A régi protestáns kitételt elfogadva, miszerint attól, hogy meghaltunk a bűnnek, a bűn még nem halt meg bennünk, valljuk, hogy „a keresztyének elhívása élethosszon át tartó megtérésre és a bűntől történő újbóli és újbóli elfordulásra szól. Az Isten előtti megtérés és megszomorodás lelkülete […] az Istenhez való közelség és az igazi érettség” 9 jele.
A hívő élet egészére vonatkozó eme meggyőződésünk mellett fontosnak tartjuk azt is, hogy mind az úrvacsorára, mind az ünnepekre való felkészülés során szükséges az Úr előtti megállás, a személyes elcsendesedés és önvizsgálat10, melynek része az Ige és a Szentlélek világosságában tartott bűnbánat is.
Az egyéni hívő élet mellett a bűnbánat a krisztusi közösség, azaz az egyház életében is kiemelten nagy ajándéka Istennek. Megmutatkozik ez a bűnbánat fontosságának szüntelen prédikálásában11, hiszen a gyülekezet minden egyes istentiszteleten a Szent Isten jelenlétébe lép aLélek által, és abban is, hogy Krisztus egyháza éppen Urához tartozása miatt kész minden korban önvizsgálatot és a Lélek felügyelete mellett őszinte bűnbánatot tartani. Hitbeli látásunk szerint Isten népe története azt tanítja, hogy korfordulókon, illetve korszakhatárokhoz érve különösen is fontos a „vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz” jegyében eljárnunk12, s az Ige szavának engedelmeskednünk. Emellett a helyi gyülekezetek életében lehetnek olyan időszakok, amikor közös böjttel és elcsendesedéssel keresik Uruk akaratát és vezetését, s ennek része a közösség – és tagjai – bűnei fölötti megszomorodás, őszinte bűnbánat is.
1 Préd 7,20; Róm 3,10–12.23
2 1Sám 6,20; Zsolt 5,5–6
3 Zsolt 51,3–6
4 Zsolt 38,19; 2Kor 7,9–10
5 Zsolt 32,5
6 Ez 20,43
7 ApCs 26,20; 1Jn 1,9
8 Róm 6,6.11
9 Bruce Milne, A megismert igazság: a keresztyén hit kézikönyve. Budapest: Baptista Kiadó, 2014, 316.
10 1Kor 11,28; Zsolt 139,23–24
11 Vö. Baptist Confession of Faith, London, 1689, 15. hitcikkely 5. bekezdés.
12 Vö. Jsir 3,40.
Pünkösdi megközelítés. Írta: Benedek Zsolt (pünkösdi lelkész)
Napjainkban talán egyre kevésbé értelmezhető kifejezés a bűnbánat. A társadalom általános képe a bűnről nagyban eltér mindattól, amit a Szentírás állít elénk. Mára az individuum önmaga határozza meg, mit tart bűnnek, rossznak, helytelennek, és mindenki mástól elvárja ezzel kapcsolatban a toleranciát.
A bűnbánat előzménye a bűn, amely kivétel nélkül minden embert megfertőz (Róm 3,23). A bűneinket elsősorban Isten ellen követjük el, még akkor is, ha emberek ellen vétkezünk. A bűn következménye a kárhozat, azonban Isten a bűnbánó embernek kegyelmet ad az Úr Jézus Krisztusban (Róm 6,23). A bűnbánat tehát nélkülözhetetlen az üdvösség szempontjából.
A Magyar Pünkösdi Egyház hitvallása szerint a Szentlélek munkája által ismerjük föl elveszett, bűnös állapotunkat (Jn 16,8–11). A felismerést követően már személyes felelősségünk a helyes bűnbánat gyakorlása, akár emberek ellen, akár Isten ellen vétettünk.
A bűnösség érzése és a szabadulás utáni vágy nem azonos a bűnbánattal. Megannyi ember küzd bűntudattal, ostorozza magát elkövetett hibái, vétkei miatt akár nyilvánosan, akár csak bensőjében. Talán az egyik legszemléletesebb példája ennek Iskáriótes Júdás, aki az Úr Jézus árulója volt. Árulását követően, miután látta, hogy Mesterét elítélték, megbánta tettét, amit meg is vallott a nép vezetői előtt, ez azonban nem a helyes bűnbánat volt, csupán bánkódás cselekedetének helytelensége miatt.
A helyes bűnbánat magában foglalja a következőket:
• Felismerés: amikor ráébredünk, tetteink, szavaink, gondolataink, életmódunk, felfogásunk helytelen, bűnös voltára. Sir Winston Churchill mondása: „Az ember időnként belebotlik az igazságba, de legtöbbször feltápászkodik, és tovább megy.” Lényeges, hogy felismerésünknek eredménye, következménye legyen.
• Megbánás: Bár Edith Piaf francia énekesnő arról énekelt: „Nem, nem bánok semmit” (Non, je ne regrette rien), a megbánásban nemcsak tudomásul vesszük, hogy vétkeztünk, hanem bánkódunk az okozott kár és önmagunk bűnös volta miatt. Az önmarcangolás azonban felemészthet, ha nem haladunk tovább a bűnbánat útján.
• Megvallás: Bűneinkkel való szembenézés része, hogy nem hallgatjuk, nem titkoljuk el vétkeinket Isten elől, aki ugyan mindent tud, ezzel együtt számít alázatunkra, hogy töredelmes szívvel föltárjuk előtte és – akár – embertársaink előtt is bűneinket. Ez az Istentől érkező bűnbocsánat előfeltétele (Zsolt 32,5; 1Jn 1,9).
• Bocsánatkérés: Az egyik legnehezebb eleme a bűnbánatnak, mivel még ilyenkor is hajlamosak vagyunk a megbántott fél felelősségét hangsúlyozni, amikor ekképpen szólunk: „kérlek, bocsáss meg”. Helyesebb, ha a személyes bocsánatkérésünket fogalmazzuk meg, amikor a sértett, megbántott szemébe nézve kimondjuk: „bocsánatot kérek tőled.”
• Elfordulás: A bűnbánat egyik legfontosabb célkitűzése, hogy többé nem akarom ugyanezt vagy valami hasonlót elkövetni, ezért tudatosan elfordulok a bűnbe vezető élet- és gondolkodásmódtól. Ahogy Péter apostol fogalmazott: „Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg (jelentése: megfordul, visszafordul [a szerk.]), hogy eltöröltessenek a ti bűneitek” (Apcsel 3,19).
• Odafordulás: Logikus, hogy ha valamitől, valakitől elfordulunk, akkor valami vagy valaki más felé fordulunk. A bűnbánat lényeges pillanata, hogy a bűntől való elfordulás egyben Istenhez történő odafordulás legyen, hiszen ő az, aki bűnbánatunkra bűnbocsánattal tud felelni, mégpedig úgy, hogy ő is felénk fordul (Zak 1,3).
• Jóvátétel: A bűnbánat eredményességéről tanúskodik, amikor megérik bennünk az elkövetett és megbánt bűnök okozta károk eltökélt helyrehozási szándéka is. Elképzelhető, hogy ez nem minden esetben lehetséges, azonban a készség rendkívüli kreativitással tud felvértezni a véghezvitel megvalósításában.
Az Úr Jézus Krisztus értünk vállalt kereszthalála által megteremtette a lehetőséget minden ember számára, hogy éljen a helyes bűnbánat eredményeként felkínált kegyelemmel, és így az üdvösség útjára térjen.
Metodista megközelítés. Írta: Kovács Zoltán (metodista lelkész)
„Valljátok meg egymásnak bűneiteket…”
A Metodista Egyház a bűnbánatra nem szentségként tekint, mégis fontosnak és szükségesnek tartja Isten és egymás előtt bűneink megvallását.
A bűn, mint állandó harc. A bűn egy állandó és folyamatos harc a hívő ember életében. A Szentírással egyetértésben – amely szerint „mindnyájan vétkeztünk” – John Wesley is ír arról, hogy a keresztény ember életében – még a megtérés után is – állandó harcot jelent. „A megváltás bibliai útja” c. prédikációjában így ír:
Nem természetes-e, hogy akik átélik ezt a változást, úgy gondolják, hogy minden bűn eltűnt, teljes kiirtatott a szívünkből, s nincs már ott helye? (…) De általában hamarosan kijózanodnak és rájönnek, hogy a bűn csak függőben van, de nem pusztult el. Visszatérnek a kísértések, és a bűn feléled. Kiderül, hogy csak elalélt, de nem halt meg. (Az Úr a mi igazságunk, 573.)
Bűnbánat Isten előtt. Éppen ezért istentiszteletre összegyülekezve Isten jelenlétében rendszeresen megvalljuk bűneinket az imádságban. A bűnvallást vezetheti a lelkész, aki a közösség nevében imádkozik, de megtörténhet a liturgia részeként is responzórikusan vagy közösen, illetve csendes, belső imádság formájában, személyesen is.
Fájlaljuk kudarcainkat, és kérünk, Urunk, könyörülj rajtunk és bocsáss meg nekünk! Újíts meg bennünket Szentlelked által! Segíts, hogy Jézus Krisztus követeiként szolgáljunk felebarátainknak, és dicsőségedre élhessünk! Ámen. (Részlet az Úrvacsorai liturgiából, In.: Dicséretek, 1013.)
A bűnbánatot a feloldozás követi, amelynek során a lelkész kihirdeti Isten bűnbocsánatát a legegyszerűbb szavakkal: „Jézus Krisztus nevében, bűneid megbocsátattak!” A bűnbánat és a bűnbocsánat valamennyiünket arra emlékeztet, hogy bűnösök vagyunk, de Isten kegyelméből megtartattunk.
Különleges alkalmai a bűnbánatnak és a kegyelem elfogadásának az úrvacsorai, a szövetségmegújító és az ún. gyógyító istentiszteletek.
Bűnbánat a személyes életben. Természetesen az istentiszteleti alkalmak között is fontos a bűnbánó lelkület és gyakorlat. Isten elé léphetünk nyitott szívvel, hogy felismerve kudarcainkat, bukásainkat bocsánatot és helyreállítást kérjünk tőle.
Bűnbánat egymás előtt. John Wesley, a Csoport-társaságok Szabályaiban (John Wesley: Rules of the Band Societies, WJW, IX/78.) tanácsokat fogalmazott meg a heti találkozók kapcsán. Minden tagnak a következő kérdéseket kellett megválaszolnia:
1. A legutóbbi találkozás óta milyen bűnöket követtél el?
2. Milyen kísértésekkel találkoztál?
3. Hogyan álltál helyt ezekben?
4. Milyen gondolatokkal, szavakkal vagy tettekkel kapcsolatban vannak kétségeid, hogy vétkeztél-e vagy sem?
5. Semmiről nem gondolod, hogy titokban szeretnéd tartani?
Számos metodista testvérünk találkozik rendszeresen kis csoportokban, hogy bűneiket egymás előtt megvallva, támogassák egymást a lelki növekedésben, figyelmeztetve, vigasztalva és bátorítva egymást. Ez a gyakorlat a fent is említett ún. metodista kiscsoportok (bands) rendszerére és Jakab levelére utal vissza. „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” (Jak 5,16) Bár kevés bizonyíték van arra, hogy ezek a csoportok népszerűek lettek volna, mégis számos keresztény talált erőforrást abban a közösségben, ahol „elszámoltathatók” maradtak Krisztusnak tett fogadalmaik kapcsán.
Meghalni a bűnnek, élni Krisztusnak. A metodista értelmezés szerint bármikor és bármilyen formában lehetőségünk van arra, hogy Isten és egymás előtt bűnbánatot tartsunk: istentiszteleten, kiscsoportokban és személyesen is. Amikor így teszünk Isten bocsánata kézzelfoghatóvá válik számunkra, és vehetjük az ő kegyelmét és erejét. John Wesley szavaival élve: „egyre jobban meghalunk a bűnnek, egyre inkább élünk Istennek.”
Ortodox megközelítés. Írta: Magyar Marius (román ortodox esperes)
Az ortodox teológiában és a mindennapi vallási gyakorlatban a bűnbánat lelki folyamatáról elsősorban szentségi értelemben beszélünk. A bűnbánat vagy a gyónás szentsége részét képezi a hét szentségnek, fontos eleme a hívők lelki fejlődésének. A bűnbánat szentsége krisztusi eredetű, megalapításáról Máté és János evangéliumában találunk utalást: „Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt. 18,18). „Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt. 16,19) A feltámadás után Jézus ezekkel a szavakkal adta meg apostolainak a bűnök alól való feloldozás hatalmát: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn. 20,22-23)
A bűnbánat szentsége szorosan kapcsolódik más szentségekhez, amelyek kiszolgálásának előfeltétele a gyónás és a bűnök alóli feloldozás (eucharisztia, házasság, papság). Ugyanakkor 7 éves korig a gyermekek gyónás nélkül részesülhetnek az eucharisztia szentségéből, ezt követően viszont figyelmet kell fordítani a bűnbánat fogalmának tisztásához, a bűnösség és a vétkezés nem eltúlzott tudatának megerősítésére.
Az evangéliumok tanúsága szerint egyedül Jézusnak volt hatalma a bűnök megbocsátására, ami ki is váltotta a zsidó vallási vezetők felháborodását. A feltámadás után Jézus ezt a hatalmát átruházta az apostolokra, valamint az őket követő püspökökre, papokra. Ezért az ortodox egyházban a klérus eme két csoportja szolgáltathatja ki a gyónás szentségét (diakónusok nem gyóntathatnak). A pappá szentelés adja meg a jogot a gyónás elvégzésére, de ehhez még kapcsolódik egy ún. lelkivezetői áldás, amit közvetlenül a pappá való szentelés után adnak meg.
A bűnbánat szentségének a vétele a templomban, általában Jézusnak az ikonosztázon található ikonja előtt történik. Ez alól kivételt képeznek az ágyban fekvő betegek, illetve a fogvatartottak, akiknek a gyóntatása a templomon kívül is történhet. A gyóntatást végző lelkész epitrachelionba és misepalástba öltözve, kezében kereszttel fogadja a gyónni szándékozó hívőt. A gyónás érvényességéhez a következő feltételek szükségesek:
- őszinte és mély bűntudat az elkövetett vétkek miatt,
- a bűnök megvallásának őszintesége és teljessége,
- saját akarat, önkéntesség,
- intimitás, titkosság, ami a gyóntató lelkészre is vonatkozik.
A gyónás történhet párbeszéd, illetve vallomás formájában. A bevezető imádságok után a hívő megvallja bűneit, ezt követik a lelkivezetői tanácsok, az esetleges penitenciák, majd a feloldozás. A penitenciák lehetnek imádságok, jócselekedetre vagy gyakoribb templomlátogatásra való buzdítás, bizonyos vétkek esetében a közjogi következmények vállalása. Súlyos vétkek esetében (élet elleni bűncselekmény, abortusz, ahol nem csak a női vétkesnek kell feltétlenül bűnhődnie, etc.) a penitencia lehet akár az eucharisztiától való időszakos eltiltás is, akár több esztendős távlatban is.
Az egyház buzdítja híveit a szentségre való felkészülésre (vétkek összegzése, böjt), elkerülve annak spontán jellegét. Hasonló kitartással kéri az egyház, hogy tagjai mind gyakrabban éljenek a gyónás lehetőségével, mielőtt egy adott vétek feledésbe merülne. Az ortodox egyház az évenkénti négy gyónást tartja alapvetőnek, amelyek az esztendő négy böjti időszakához kötődnek. Emellett az egyház fontosnak tartja, hogy a hívőnek állandó lelkivezetője, gyóntatója legyen, akitől a gyónások között is kérhet életvezetési tanácsot.
A bűnbánat szentségének lényeges aspektusa a lelkészekre vonatkozó gyónási titoktartás, amelynek megsértése hivatalvesztéssel járhat. Viszont az anonimitás hangsúlyozott megőrzése mellett a lelkész, amennyiben szükségét érzi, konzultálhat feljebbvalójával, vagy tapasztaltabb kollégájával egy-egy esettel kapcsolatban, az adandó lelkivezetői tanácsok és a penitenciák kérdésében.
Katolikus megközelítés. Írta: Prof. Dr. Kránitz Mihály
A keresztény bűnbánat alapja és kötelessége Jézus nyilvános működésének első mondatában található: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Ebből is látható, hogy bűnbánat és igehirdetés összetartoznak. Az egyház történelme során számtalanszor megtapasztalta, hogy milyen nagy az ellentét az örömhír tartalma és az evangelizáció hirdetői között. Jézus éppen azért jött, hogy tanítását üdvözítő műve után az egyház adja tovább, de ez csakis a bűnbánat és a megújulás által lehetséges.
Maga Jézus elvette (Jn 1,29) és magára vette a világ bűneit – ő, aki bűnt nem ismert (2Kor 5,21) –, egyháza azonban bűnösöket is magában foglal, és folytonos megtisztulásra is szorul – tanítja a II. Vatikáni Zsinat (Lumen gentium, 8.). Ez az adottsága a földi utat járó minden keresztényre jellemző, és ezért is szükséges a folyamatos bűnbánat.
A bűnbánatnak a római katolikus egyházban külön szentsége van, melynek során a bűnbánó bűnös bevallja, meggyónja bűneit a pap előtt, aki saját felszentelésében lelki hatalmat is kap az Isten által nyújtott megbocsátás közvetítéséhez. Először Péter apostol vallomásánál találjuk az ún. „oldó- és kötőhatalom” – a „kulcsok hatalma” – átadását: „Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,19), de a feltámadt Jézus is megadja erre a hatalmat: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22–23).
Mivel a bűn büntetést von maga után, ezért a megtérőnek arányos penitenciát, bűnbánatot kell tartania. Ez lehet imádság, jócselekedet vagy valamilyen önmegtagadás. A bűnbevallást mindenkinek személyesen kell elvégeznie. Rendkívüli esetben (pandémia) csoportos feloldozás is lehetséges azzal a feltétellel, hogy rendezettebb körülmények során mindenki személyesen is elvégzi gyónását. A bűnbocsánat szentsége az Istennel való kiengesztelődést jelenti (2Kor 5,20). Jézus legtöbb csodájában és gyógyításában a bűnök bocsánatát is megadta a személy hite alapján: „Bízzál, fiam, bocsánatot nyernek bűneid!” (Mt 9,2)
Az egyházi előírás szerint minden katolikus hívőnek évente legalább egyszer szükséges gyónni, hogy megtisztuljon bűneitől. Mivel azonban a szentség kegyelmet is közvetít, ezért tanácsos rendszeresen végezni, és így ez a gyakorlat nemcsak alkalmi, hanem szerves része a lelki életnek.
Mivel senki sem tökéletes, ezért rászorul Isten megbocsátó és gyógyító kegyelmére. A bűnbánattartás során a pap mint Krisztus helyettese van jelen, ugyanis a bűnt csakis Isten bocsáthatja meg, és az egyházban egy külön szentség biztosítja, hogy visszanyerjük lelkünk tisztaságát, és megbéküljünk Istennel és embertársainkkal. Ezt a lehetőséget különösen is fel kell ajánlani betegség vagy halálveszély esetén, hogy a hívő rendezni tudja életét, akár az utolsó pillanatban is (mint a jobb lator esetében – Lk 23,42). A pap, Krisztus személyében szolgáltatja ki a szentséget (in persona Cristi) és őrzi a gyónási titkot, melynek vértanúi is voltak.
Az egyházi év során kiemelt bűnbánati idő az advent és a nagyböjt, de külön bűnbánati liturgiát is lehet tartani arra alkalmas időben a plébánia híveinek több gyóntató pap bevonásával. A papnak minden szentmise előtt (vagy utána) lehetőséget kell biztosítania a szentgyónás elvégzésére.
A szentgyónás egyúttal a lelki előrehaladás lehetősége is, melyet nagymértékben segít az életgyónás. A bocsánatos bűn még nem szakítja meg Istennel a kapcsolatot, de a súlyos vagy halálos bűn (mely a lélek halálát jelenti) elfordítja az embert Istentől. A helyes bűnbánattartás önismeretre nevel, a rendszeres szentgyónás pedig megtart az Isten útján. A bűn sérti Istent, a mi Atyánkat és az egyént, aki elköveti, de a közösséget is, mely arra hivatott, hogy „szent és szeplőtelen legyen” (Ef 5,27). A bűnbánat komolyan vétele által is teljesül Jézus kérése: „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48)
